„NE ÉLJE BELE MAGÁT, HOGY ANYA LESZ” – EGY KISMAMA 9 HÓNAPOS HULLÁMVASÚTJA A NŐGYÓGYÁSZATOKON

Vajon mi az oka, hogy az egészségügyben dolgozók sokszor nem veszik figyelembe, hogy a tényszerűnek kezelt kinyilatkoztatásaik mekkora sebeket ejtenek a páciensek lelkében? Így fordulhat elő, hogy egy nem teljesen komplikációmentes terhességet végigjáró anyuka az utolsó pillanatig sem tudja elhinni: belőle valóban édesanya válhat. Zakály Viktória vendégposztja.

 
 

A teszt pozitív, én meg teljesen döbbenten állok. Nincs idő gondolkozni, hogyan mondjam el, mert tíz percen belül dolgozni kell menni. A férjem lefagy, a kisebbik szobába botorkál be, és ott csak annyit tud mondani, hogy ki kell festeni. Én is nehezen fogom fel munkába menet. Annyi barátunk próbálkozott sikertelenül, sok helyen volt vetélés vagy éppen lombik, örökbefogadás. Nem gondoltuk, hogy az első hónapban összejön. Bár rendesen sokkolt minket a gyorsaság, ahogy érkezni akar valaki az életünkbe, hihetetlenül szerencsések vagyunk. Egész nap csak mosolyogni tudok.

„NE ÉLJE BELE MAGÁT, HOGY ANYA LESZ” – EGY KISMAMA 9 HÓNAPOS HULLÁMVASÚTJA A NŐGYÓGYÁSZATOKON

A nőgyógyász csak mozgatja a hasamon az ultrahang érzékelőjét, feszült csend. Hányinger? Nincs. „Akkor minek van itt? Nem terhes.” Nem vagyok az a típus, aki könnyen sírja el magát, ezért csak összeszorítom a fogam a rendelőből kilépve, ahogy elsétálok a boldog kismamák között. Még aznap másik orvost keresek. Ő már nem ennyire szűkszavú: lát valamit, de elég kicsi, jöjjek vissza egy hét múlva. De egyelőre még ne vegyek babaruhákat.

Hazamegyek, megemésztem. Ne éld bele magad. Rendben. Ha eddig ijedt és bizonytalan voltam, most már mindennél jobban akarok küzdeni érte. Egy hét múlva vizsgálat. Igen, tényleg van ott valami, de nagyon kicsi, nem biztos, hogy megmarad. Egyelőre felesleges elmenni a védőnőhöz is. Rendben.

12. hét, még mindig ott van, és még mindig pici, de határozottan ott van! Örülünk, de a mosolyom már eltűnt. Szívesen visszamennék az egyes számú orvoshoz, hogy az arcába nyomjam a néhány centis kis bizonyítékom fotóját, de nem merek még mindig hinni benne.

Nem érzem magam kismamának, anyukának meg pláne nem. Félek örülni.

Pajzsmirigy-alulműködés miatt néhány hetente kontroll, de a terhességi diabétesz sem kerül el. Csak diéta, inzulin nem kell. Aztán munkahelyi stressz, otthon persze emésztem magam, mit rontottam el. Görcsök, haskeményedés, és éjszaka ügyelet. Kinyíltam. Ha most megszülök, akkor nem marad életben a baba, úgyhogy „ne éljem bele magam, hogy anya leszek” – kapom meg már megint. Amikor kiszólnak a váróba, hogy kismama, jöjjön, fel se nézek, pedig már túl vagyok a huszadik héten is. Nekem szólnak? Veszélyeztetett terhes lettem, csak fekvés jön, méghozzá bizonytalan ideig. Karácsonyi főzésnek fuccs, a diéta miatt az evésnek is. A Csendes éj alatt mantrázom neki, hogy maradjon velünk. Aztán kinevetem magam, amiért a hasamnak beszélek. Tényleg van ott valaki? Szabad elhinnem? Vagy már csak hinni szabad?

Újév. Várjuk a 3D-t, hogy végre lássuk az arcát. A rendelőben megint az a csend. Életem leghosszabb tíz perce, és nem merünk kérdezni. Aztán csak annyi, hogy valamit nem talál. Nem értjük a latin szavakat. Meg hogy „kisegítő iskola a legjobb esetben”. Hazafelé nem szólunk egymáshoz, aztán éjjel is csendben fekszünk egymás mellett. Hajnalodik már, amikor egyikünk elalszik. Sürgősségi vizsgálatra utalnak be 200 kilométerrel arrébb. Szánakozó pillantások a leletem elolvasásakor. „Lehet még egészséges gyerekünk” – mondják. „Majd másodszorra”. Aztán az új UH-lelettel a főorvoshoz, hogy kiírja az MR-t. Fél órán át beszél, nem tudjuk, miről, csak annyit értünk meg belőle, hogy sajnos csak a 24. hétig tudják elvenni a babát, azon már túl vagyok, ezért nincs is értelme a vizsgálatnak. Hazafelé jövünk rá, hogy azért hangsúlyozta a vizsgálat költségét, mert pénzt várt tőlünk. Már megint naivak voltunk.

Otthon aztán kiírják a magzati MR-t. Olyan ritka vizsgálat, hogy a nővér tőlem kérdezi, milyen nyugtatót adjon be nekem, hogy a baba elaludjon, ne mozogjon közben. Simogatják a kezemet és biztatnak, hogy nagyon ügyes vagyok, pedig csak fekszem, és üveges szemekkel nézek felfelé. Nehezen tudok sírni, most sem sikerül.

A lelet negatív, fellélegzünk, de azért várjuk meg majd a szülés utáni koponya-UH eredményét is. „Ne éljük bele magunkat” – figyelmeztet az orvos, és én már automatikusan bólogatok. Óvatosan vásárolunk már, ritkán megyünk a babaszobába.

Nem babavárás, hanem babarettegés lett belőle. Néha mesélek neki, de úgy érzem, hogy „csak terhes” lettem, nem vagyok „áldott állapotban”.

Sikerül beállítani a pajzsmirigy-hormonjaimat a végére, és az utolsó hetekre a diétába is belejövök. 36. hét. „Túl nagy a baba feje, jó lenne megszülni” – mondja az egyes számú orvos. Az arcomról leolvashatja: nem szánt szándékkal tartom benn. Nem mondja, hogy elindítja, csak csóválja a fejét, hogy ebből baj lesz, 41 hetes a fejmérete. Sóhajtok, már megszoktam, hogy boldog kismama arcokat csak a váróban látok, a tükörben nem.

Aztán beindul egy reggel a szülés. Ő érzi, hogy jönnie kell előbb, szépen, simán és gyorsan jön, egészen türelmetlenül. Az utolsó nyomás után megdöbbenve nézek fel, amikor egy kisbabát tartanak elém. Nem engedték, hogy higgyek benne, most pedig képtelen vagyok elhinni, hogy ő bennem volt mindvégig. Ráfektetik a hasamra, de én csak a feje búbját látom, és nem érzem azt, amit anyukám mesélt, hogy egy pillanat alatt anyává vált. Szólok hozzá, és abbahagyja a sírást, csendben piheg. Én is. Csak szorítom, hogy le ne essen a hasamról, aztán elviszik. Látni akarom és ölelni, de nem engedik. Mellettem az újdonsült anyuka a kismamasága miatt sopánkodik, hiányozni fog neki a terhesség. Én mit mondjak erre?

Három óra pihenés után felkelhetek, bemegyek a csecsemős szobába. Négy baba van ott, mind ma születtek, de én gondolkodás nélkül lépek az enyémhez, pedig most látom először az arcát. Egészséges és gyönyörű, de sokkal fontosabb: az enyém. Megmutatom a családnak, akik lelkesen fényképeznek. Amikor magamhoz ölelném, vizsgálatra visznek: két egység vért kapok és hólyaghurut miatt is feküdnöm kell egyelőre. Éjjel aztán behozzák. Keservesen sír az éhségtől.

Magamhoz ölelem végre. Először érzek valami olyat, amit már hónapokkal ezelőtt kellett volna.

Megnyugszik, és ügyetlenül belekapaszkodik az ujjamba. Nehezen sírom el magam, most mégis folynak könnyeim. Ez az a pillanat, amikor először érzem, hogy tényleg anya lettem… úgy igazán. Hogy egyek voltunk nem is olyan rég, most is voltaképpen, és mindig is egyek leszünk. Hát, ilyen ez az érzés? Ez az végre? Ne éljem bele magam, ugye? Pont a legszebb időszakot tették tönkre ezzel. Mert a szülőszobán nemcsak egy kisbaba születik meg, hanem az anya is. Ha hagyják. 

 

A cikk forrása: wmn.hu

Zakály Viktória , 2017. december 20.
 
 
 
Címkék:  

anyaság

9 hónap

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?