Micónapló – A tökéletlenül tökéletes anya

A hosszú hétvégén Zalakarosra utaztunk a barátainkkal, négy felnőtt, öt gyerek. Ebből kettő ön- és közveszélyes. Igen, Micóka az egyik. Képzelhetitek! Kettő és fél perce tartózkodtunk a városban, én a becsekkolást intéztem, mikor Milán olyan szinten esett orra, hogy sikeresen lenyúzta a fél arcát a betonon. Vér, bőgés, agyvérzés, veszekedés, minden megvolt, ami kell egy vidám hosszú hétvége kezdetéhez. És a folytatás is mélyen elgondolkodtatott.

Mikor végre lekászálódtunk az autóig a felfújható gumicsónakokkal, a póttörölközőkkel, a műanyag vödrökkel, az életmentő kekszekkel, a tartalék papucsokkal, és a karúszó-hegyekkel, észleltem, hogy mindent, de szó szerint mindent bepakoltam – kivéve a slusszkulcsot. András visszament. Csani pedig azonnal feltalálta magát, és egy méretes husánggal szántani kezdte a füvet, amíg a kulcsra várakoztunk, és ezt Micó is remek ötletnek találta.

Egy fél tüskés bokornyi ággal ő is szántani kezdett, de attól félek, hogy összekeverte a szántás fogalmát a kapáláséval, ugyanis egy ponton vadul hadonászni és csapkodni kezdett. Miután nem szerettem volna, ha a másodszülöttem a sebhelyes arcú után a félszemű kalózok nyomdokaiba is belép, a leghatározottabban elkoboztam a rekettyést. Ezt persze földrevetős-tajtékzó cirkusz követte, betuszkoltam az időközben feltárult gépjárműbe a rugdosódó 21 hónapost, és azon gondolkodtam, hogy mit is csinálok én itt tulajdonképpen…?

Nem hoztam magammal fürdőruhát. A wellness nyaralásra. Persze mindenki másnak kettőt, és az édesanyám ezt kötötte a lelkemre, mielőtt a két bőröndöt és a három sporttáskát telepakoltam: ne vigyetek semmit, csak fürdőruhát… No comment. A zalakarosi fürdő butikjában préseltem be magam a hangyapénisz méretű xl-es kollekcióba. Az első, már csak kicsit vállalhatatlant megvettem. Kapkodva fizettem, és azon meggyőződésemnek adtam hangot a döbbent pénztáros előtt, hogy a gyerekek nyilvánvalóan már vízbefúltak a férjem felügyelete mellett.

Nem, nem fúltak, Istenem, dehogy fúltak, hogyan is fúlhattak volna, mikor kiderült: a gondos anya még egy dolgot elfelejtett a minden mellé becsomagolni: a belépőjegyeket.

Ilyenkor persze csak egyetlen helyre tudok magam elől menekülni: a legmélyebb kétségbeesés bugyraiba. Hogy ez az egész nekem nem való, hogy kerültem ide, minek is kellett egy ilyen rakás szerencsétlenségnek gyereket világra hozni, mint amilyen én vagyok?! Aztán később, mikor délután a barátnőmmel visszamentünk a szállásra és a kicsiket altattuk, akkor megosztottuk egymással, hogy milyen nehéz is igazán jó anyának lenni. Hogy nincs tökéletes megoldás, és hót bénák vagyunk, legalábbis sokszor annak érezzük magunkat. De legalább nem vagyunk egyedül.

Én nem is értem, hogyan is volt ez régen. Mikor én visszaemlékszem az édesanyámra gyerekkoromból, akkor tökéletesnek, tévedhetetlennek és fantasztikusnak láttam, aki mindent meg tud javítani, minden betegséget meg tud gyógyítani, és minden bajt meg tud oldani. Vajon a gyerekeim is ilyennek látnak engem? Kötve hiszem.

Anya volt a nap, minden éltető jónak a forrása, a szeretet melegsége, a féltés, a gondoskodás, az élő szeretet. Én meg ordibálok, idegeskedek, és kétségbeesem. Pedig én is olyan szeretnék lenni, mint ő. Mint a nap: fényes, nyugodt, kiszámítható, tündöklő, ragyogó:

Ágh István: Virágosat álmodtam

Édesanyám,
virágosat álmodtam,
napraforgó-
virág voltam álmomban,
édesanyám,
te meg fényes nap voltál,
napkeltétől,
napnyugtáig ragyogtál.

Micó első bölcsődei anyáknapi rendezvénye egy közös Ringató foglalkozás volt tulajdonképpen, ahol ő nagyon elemében érezte magát, táncolt, zenélt és a maga módján énekelt is. A már-már hagyományosnak számító kis tenyérlenyomatot himbálva jött oda hozzám a végén, és ölelgetett.

Csani egy cserép petúniát hozott - épp jókor, kirohadt a baloldali árvácska a virágládában – nem, nem, ezt majd máskor, igen, virággyilkos is vagyok! -, és verset szavalt.

Ismertem a verset, mindig is kicsit nyálasnak találtam, de azt hiszem, mostanáig nem értettem meg, nem üzent nekem korábban semmit.

Azért, mert szerettek, jöttem a világra,
Lettem új fény, szülők boldogsága.
Szeressetek mindig, igaz szeretettel,
A kincsetek vagyok: kicsi kincs, de ember.

Csani lassan formálta a szavakat, és mérhetetlenül koncentrált, hogy ne tévesszen, mégis, már az első mondatban azt mondta: azért, mert szeretlek, jöttem a világra… És akkor megértettem egy nagyon fontos dolgot. Nem csak mi szeretjük a gyerekeinket, és mi akarunk jó anyák lenni, hanem ők is ugyanúgy szeretnek, és ugyanúgy szeretnének jó gyerekek lenni. És ez a kölcsönösség segít hozzá ahhoz, hogy elfelejtsük egymásnak, azt a számtalan hibát, botlást, butaságot, rossz szót vagy parázsló haragot, ami akkor keletkezik, amikor ez a jóság éppen nem túl jól sikerül.

Hiszen, ha a gyermekeinkre gondolunk, nem az jut eszünkbe, hogy szemtelenek, hogy rugdosódnak, hogy nem fogadnak szót. Egyáltalán nem! A végtelen szeretet, és odaadás, és boldogság, amit az életünkbe hoztak. És ha igazam van, és mindez kölcsönös, akkor megnyugodhatunk, mert van rá remény, hogy ők is úgy érzik, a felhőkön áttörve mindig a fényes nap ragyog le rájuk.

Szofi

Szofi , 2014. május 06.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(3 hozzászólás) 

2014 05 06. 10:51
Micó
→ válasz erre
2014 05 06. 10:58
Jajj szegény sebhelyes arcú Micó! :) Szofi még szerencse, hogy nem attól lesz valaki jó anya, hogy berakja a fürdőruháját vagy a kocsikulcsot! :D
Megjegyezném, mi már jártunk úgy, hogy MINDENT sikerült kivételesen bepakolni és a férjem első mozzanata az volt, hogy elment csúszdázni és az első lesikláskor kettéhasadt konkrétan a nadrágja.. így vehettünk az egyetlen a közelben található boltban 5000 ft-ért fürdőgatyót..és még csak márkás sem volt.
Sok puszi nektek! :)
→ válasz erre
2014 05 08. 17:33
@mimi08: Mimi, jót nevettem, köszi! Én is puszillak benneteket!
→ válasz erre
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?