Legyünk végre őszinték… Egyikünk sem tökéletes anya

Elnézegetve a többszáz ismerősöm képeit a közösségi portálokon, néha úgy érzem magam, hogy mindenki Tündérországban él, makulátlan gyerekeket „pottyantott ki”, akik az első perctől kezdve hibátlanok és még irigylésre méltóbbá vált az életük Velük… Aztán lecsukom a laptopot és körbe nézek a saját életemben.

És képtelen vagyok elhinni, hogy Nekik nincsenek meg ugyanazok a problémáik.

Legyünk végre őszinték…  Egyikünk sem tökéletes anya

Ők nem forgolódnak álmatlanul éjszakánként olyan kérdéseken agyalva, hogy mi lenne jobb a kicsinek; valahogy szoptatni még egy kicsit (bevetve minden praktikát, amiknek jócskán híján vagyok már), vagy tápszert adni, hagyni, hogy sírjon, vagy azonnal ugrani, együtt vagy külön aludni, visszamenjek-e majd dolgozni, vagy főállású anya maradjak? Naná, hogy ha egyszer beindul a gondolat-áram, akkor az ehhez hasonló kardinális kérdések száma végtelen és azon kapom magam, hogy bár lehetett volna egy nyugodt éjszakám, mert a gyerkőc végre hagyta, most ÉN voltam, aki ezt szabotálta.

És ha a többi anyában is olykor felmerül a kétely, hogy jól csinálja-e egyáltalán, amit csinál, akkor azt miért nem mutatják meg? Miért nem beszélünk róla? Miért nem posztolnak róla? Miért mindig csak a felhőtlen boldogság süt le a képekről?

Én megpróbáltam. Egyik alkalommal, ami nagyon tanácstalan voltam, kitettem egy selfiet Marcival – épp valami megmagyarázhatatlan hiszti- és dühroham tört rá, mert egész napra bent ragadtunk a lakásban, a szakadó eső és a vihar miatt, amitől estére annyira felpörgött, hogy minden korábbi módszerem csődöt mondott a lenyugtatására. Feltettem egy képet és ezzel együtt a kérdést is, hogy mások is jártak-e már így, és kicsit tanácstalan vagyok. Azt a kommentháborút és kioktatást senkinek nem kívánom, amit ott kaptam.

Volt, aki egyenesen azzal rontott nekem, hogy depressziós vagyok (?!), és kezeltessem magam, holott csak segítségkérésre akartam használni a Facebookot, hátha valami hasznosat is kapok általa, nem csak a „mindenki szuper happy életét közlő való(tlan)ságot”.

A tanulság (és egyben megdöbbentő újdonság) számomra az volt, hogy csak címkéket ragasztunk egymásra, és azonnal ítélő bírósággá változik hirtelen mindenki, a helyett, hogy a másik segítségére sietnének és tükörbe nézve bevallanák, hogy bizony velük is megesett. Mennyire jót tenne, ha kommentben mindenki elmesélhetné, hogy neki mi nyomja a szívét, őt hogy borította ki éppen a gyerkőc, vagy, hogy mitől olyan fáradt. Mennyit lehetne tanulni belőle! De persze akkor összedőlne a Tündérország és a makulátlanság…

A fotók, amik felkerülnek egy-egy ilyen platformra, csak pillanatok az életünkből és egyáltalán nem a teljes képet mutatják. Sokszor persze feltöltenek, erőt adnak, jó érzés tudni általuk, hogy mi van a másikkal – igyekszem erre használni, és erre koncentrálni.

Marcival pedig azóta sem lett könnyebb. Természetesen imádom, és szerencsére a férjem is kiveszi a részét a nevelésből, de –talán a személyiségemből is fakad- nem mindent tudok félvállról venni.

             Néha egy-egy könyv ad választ a kérdésemre, néha a szomszéd (csakis személyesen nyílok meg most már!), olykor ösztönösen cselekszem, és ha nagyon nem működik semmi, csöndben maradok és hagyom, hogy csak történjenek a dolgok és „majd lesz valahogy”.

Panna , 2017. október 29.
 
 
 
Címkék:  

anyaság

tökéles anya

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?