Hogyan éljem az életem?
Szeretnék egy olyan társadalomban élni, ahol a magánélet szentsége jelent is valamit. Ahol nem akarják vadidegenek megmondani, hogyan kéne élned, gondolkodnod, mi lenne tőled az elvárt és a helyes viselkedés. Mert hát elbizonytalanítani a legtöbb anyát nagyon is könnyű.
Megjelenik a két csík a teszteden, boldog vagy, hívod édesanyádat, testvéredet, barátnődet. Már ebben a pillanatban szembesülhetsz is az első tanácsokkal. Jó, rendben van, ők a számodra legkedvesebb emberek, az ő véleményük fontos számodra, valahol számítottál is rá, hogy ez így megy majd kilenc hónapon át - és még tovább is. De azt nem gondoltad volna, hogy idegenek is jogot formálnak arra, hogy kompetensebbek legyenek az életedben, mint te magad.
A korosztályos fórumban felteszel egy képet a félidős pocakodról. Büszke vagy rá, te formáltad ilyen kerekre-otthonosra. És akkor valaki megjegyzi, hogy ritka ronda nagy hasad van, egyáltalán nem normális ez még 20 hetesen, mások - mármint ő - ekkora hassal már szülni szoktak. Nem kéne eltunyulnod és két pofára zabálnod, mert ő, ő aztán tudja, hogy fogsz te még emiatt sírni. A nyomorult nem tudja, hogy akkor sikerült végre teherbe esned, amikor felszedtél 5 kg-ot, és boldogan vállalod azt a plusz pár kilót. Igaz, te is tudod, hogy a kakaós csigát igazából nem a baba kívánja minden reggel, de te biztos vagy benne, hogy szülés után képes leszel leadni.
Császárral fogsz szülni, előre tudod, mert a baba harántfekvésben van odabent, és nincs már helye megfordulni. Hát persze, hogy akad egy újabb megmondó-ember, aki kritikával illet, amiért ezt teszed magaddal és az utódoddal. KOMOLY HASI MŰTÉT! - ordítja a monitorodon át. Megjelenik a spirituális vonal képviselője is: a gyerekednek ezzel belevágnak az aurájába, örök életére kudarc- és csonkítás-élménye lesz, ez pedig mind miattad van!
Szülés előtt még felteszel magadról egy utolsó képet, szigorúan bő ruhában, talán inkább már csak a magad kedvéért. Érkezik az aktuális arrogáns reakció: neked ó-lábad van. Na, basszus, hát az van, mit csináljak, vágassam le? - kérded. Mire ő: nem szeretem az ó-lábú embereket. Rossz géneket örökítenek a gyerekeiknek és a D-vitamin-hasznosításuk is csapnivaló. És hiába tudod, hogy ez egy egetverő baromság, már tiltakozni sincs erőd, csak meredsz értetlenül magad elé. Szerencsére egy jóérzésű topiktárs képes helyetted is felvenni a kesztyűt: megnyugtat, hogy nagyon fog ez a tapló irigykedni, amikor a gyereked lesz a világ leghíresebb zsokéja.
Megszületik a baba, sétára indulsz vele. Már az első utcasarkon behajol a babakocsiba egy szürkére dauerolt hajú nő, és fejcsóválva közli, hogy borzasztóan túlöltöztetted ezt a gyereket, nem kéne rá ilyen időben még zokni is. 10 perc múlva épp a boltban állsz sorban a kasszánál, mikor megbök egy másik nő: be kéne ilyen időben takarni a kisbabát, még meghűl! Te pedig úgy érzed magad, mint az egyszeri mese valamelyik főszereplője, már nem is tudod, hogy az apa, a fiú, vagy a szamár vagy-e…
Miért érzik egyesek olyan fontosnak, hogy kéretlenül, tök idegeneknek adjanak tanácsot? Még csak azt sem mondhatjuk, hogy a jó szándék vezérli őket, hiszen abban semmi szamaritánus jelleg sincs, ha lekövérdisznózza a másikat. Talán ettől ő maga jobbnak, többnek érzi magát? Olcsóbb lesz ettől a kenyér a boltban?
Miért gondolja bárki is, hogy joga van mások magánszféráján sáros gumicsizmával végigtrappolni? És miért mi érezzük magunkat ettől rosszul?
Nágel Zsuzsi, 2013. július 15.
