Felveszem. Százszor is, ezerszer is. Mert érzem, így jó.

Mikor egy kisbaba vagy egy kicsi gyermek sír, minden nőben megmozdul valami ősi segíteni akarás. Még akkor is, ha idegen baba sír az utcán, akkor is felkapjuk a fejünk, és a kezünk azonnal indulna, hogy felvegyük, megnyugtassuk. Szerintem ez belénk, nőkbe kódolva van, valahol mélyen, elemi szinten. 
Nyugtatni, simogatni kell. Felvenni. Óvni és félteni. Vigyázni.
Aztán, mikor a nő édesanya lesz és a karjában tartja gyermekét, megsokszorozódnak a kódolt ösztönök. Tudjuk, mit kell csinálni, még akkor is, ha sete-sután mozdulunk, ha óvatosan tesszük amit tenni kell.
 
Elbizonytalanodunk olykor. Segítséget kérünk, mert segítségre vágyunk, de néha, mikor a külvilág beleszól a „dolgunkba” abból csak rossz dolgok sülnek ki.
 
Mikor én először kezembe fogtam a kislányomat, bennem nem ébredtek fel az anyai ösztönök. Nem azonnal.
Azt azonban tökéletesen éreztem, mi egy nő dolga egy kicsivel: etettem, tisztába tettem, felvettem ha sírt, megnyugtattam.
 
És sokszor sírt. És én sokszor felvettem. 
 
- Karbaba. - mondták rá a rokonok. - Nem szabad mindig felvenni, mert megszokja. Hagyni kell, hadd sírjon, csak erősödik a tüdeje.
- Ne vedd fel mindig, nem fogod bírni, ha nagyobb lesz! - jött a tanács máshonnan.
- Én hagyom. Kimegyek a szobából. Ne gondolja, hogy azonnal ugrom, mert bőg. Abbahagyja 20 perc után. - mondta egy ismerősöm a 3 hónapos kislányáról.
 
Elszörnyedtem. Őrület! 
 
Miért kéne nekem hagyni, hogy sírjon? Miért kínozzam?
Üljek mellette és nézzem, ahogy kétségbeesetten üvölt utánam, csak mert mások szerint azt kéne? Na és meddig kell hagyni? 5 perc? 10? 20? Képtelenség!
 
Nem, nem, nem. Az én gyerekem nem! 
 
Felvettem. Százszor is, ezerszer is. Mert éreztem, így jó. Mert én az anyja voltam, akinek az volt a dolga, hogy felvegye, hogy megnyugtassa!
 
Érlelje a tüdejét a nevetés, a kiabálás, de ne a sírás! Azt akartam, hogy tudja, neki mindig lesz valaki, aki jön, ha hívják.
 
 
„ Egy baba nagyon gyorsan meg tudja tanulni azt, hogy érdemes-e megszólítani a világot, vagy tök felesleges. És ezt egy életre tudomásul veszi. Ha megtanulja, hogy a világot érdemes megszólítani, mert a világ válaszol, az örök tanulság. Azok a babák, akiket felvesz a szülő, akikkel az anya éjszaka fel-alá jár, szolgálatot teljesít, ezekből a „hisztis” babákból 3 éves korukra tüneményes, kíváncsi, kreatív gyerekek lesz. De az ellenkezője is tanulságos, azt is megtanulják a babák, ha feleslegesen szólítják meg a világot....”
 
Dr. Ranschburg Jenő szavait idéztem, ezek voltak azok a mondatok, melyek végül mélyen belém ívódtak, s megerősítettek abban, hogy igenis jól teszem, hogy felkapkodom a lányom.
 
Eltelt 6 év.
 
A kislányom tüneményes, okos, határozott kislány, aki tudja, hogy ott vagyok neki, hogy bízhat bennem. A kettőnk szövetsége alapoktól meg van, megingathatatlan.
S én tudom, érzem, érdemes volt felvennem, hurcolnom, ringatnom akkor is, ha már fájt a karom, ha majdnem összeestem a fáradtságtól. 
Hisz minden perce megérte.
 
Így most, hogy kisfiam megszületett újra megyek és felveszem, akárhányszor szólít, akárhányszor felsír.
Mondhatják nekem a rokonok és mindenki más, hogy hagyni kell...egy fiú ne sírjon...
 
Ő még csak egy baba. S az én dolgom az, hogy felvegyem. 
 
A cikk elkészítésében közreműködött: http://kissemese.cafeblog.hu/

2016. szeptember 18.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?