Én és a bűntudatom...

Úgy gondolom, az életemet illetően nem lehet okom panaszra. Nem tökéletes, de megvan mindenem, amire vágytam. Szerető férjem, csodálatos kisfiam, pocaklakóm. Nemrégiben mégis a feje tetejére állt a kis világom... Akkor kezdődött, amikor a pocaklakóval beléptünk a 8. hónapba. Ekkor már 4. hónapja volt cukorbeteg a fiam, már mindennapossá váltak a plusz teendők, az éjszakai ébredések a vércukorszint mérés miatt. 

Most mégis jöttek az álmatlan éjszakák. Este ugyan elaludtam a gyerekkel, de ha később felkeltem vércukorszintet mérni, már nem tudtam visszaaludni. Ha véletlenül el is bóbiskoltam, felriadtam, mikor éjjel jött haza a férjem a munkából. Volt, hogy órákig nem aludtam, csak járt az agyam. Olyan is előfordult, hogy órákon át forgolódtam, aztán elaludtam a vércukorszint mérést. Mikor felébredtem, jött a bűntudat, aztán már azért nem aludtam. 
Egyre fáradtabb lettem, egyre türelmetlenebb, feszültebb. A fiam folyamatosan kiborított. Nem hibáztattam, abban a korban van, amikor teszteli, meddig mehet el, mégis sokszor elszakadt nálam a cérna. Tudom, tudtam akkor is, hogy feszegeti a határait, ami normális az ő korában, azzal is tisztában voltam, hogy rosszul reagálok, de nem tudtam, hogyan változzak, változtassak.


Mardosott a bűntudat. Mert türelmetlen vagyok a fiammal, pedig nem ilyen voltam. Vele nem. Rá mindig volt időm, türelmem, elmagyaráztam a dolgokat többször egymás után, próbáltam mindig tudatosan és a tőlem telhető legjobban nevelni őt. Szelíden, szeretettel. De most tényleg azt éreztem, hogy nem tudok leengedni, és ő issza meg a levét.


Ha eszembe jutott a pocaklakó, még rosszabbul éreztem magam. Amikor teherbe estem, annyira boldog voltam, hogy végre újra átélhetem ezt a csodát, most meg itt mocorgott a pocakomban a baba immár 8 hónapja, és én még mindig nem hangolódtam rá igazán. A terhességem második szakasza mintha nem is létezett volna, a vége egyre közeledett, én mégis úgy éreztem magam, mintha még csak az első trimeszterben járnék. 


A fiam néha odabújt a pocakomhoz, és csak pihent, vagy csak simogatta. Mintha érezte volna, hogy ott benn a tesó készülődik.. Nagyon édes volt. Én is gyakran simogattam a pocakom, mégis gyűlöltem, ha valaki megkérdezte, hogy vagyok. Mit mondhattam volna? Ez a terhesség más volt. De ha ezt válaszoltam, a többgyerekes anyukák mindent tudóan bólogatni szoktak, ők tudják, ők megmondták. De mégis honnan tudták volna? Miért hiszik, hogy tudják, mire gondolok? Egyik este véletlenül elszámoltam a gyerek vacsoráját. Éjjel magasabb is volt a vércukorszintje. Mikor másnap délelőtt rájöttem, hogy miért, majdnem sokkot kaptam. 3 napig ezen agyaltam, akkor épp ezért nem aludtam. Ezt csak az tudja, aki benne van. Ez nem csak a várandósságról szólt és pláne nem arról, hogy a második babára nem jut annyi idő. 


De bűntudatom volt, ha arra gondoltam, vajon bevállalom akkor is a második babát, ha tudom, hogy a fiam cukorbeteg? Vagy ha az jutott eszembe, szüljek már meg, hátha könnyebb lesz.. Nem erről kellett volna szólnia a várandósság utolsó hónapjainak. 
Olyan napok voltak ezek, amikor minden nyomasztott. Ideges voltam, folyamatosan járt az agyam. Már nappal is csak kattogtam. Egyre többször sírtam tehetetlenségemben, nem tudtam, mi a bajom, mi a megoldás, de azt tudtam, hogy valamit tennem kell, mert ez így nem mehet. Senkinek se jó így.
Ha a férjem megkérdezte, mi a bajom, azért bőgtem. Nem tudtam elmondani, mennyire nyomaszt minden, mennyire fáradt vagyok. Nem annyira a fizikai fáradtság készített ki, inkább az, hogy sehogy sem tudtam leengedni. Egyre jobban féltem, mert szétszórt voltam. Nem engedhettem meg magamnak, hogy hibázzak, ha a fiamról volt szó, pedig egyre nehezebben tudtam koncentrálni.


A jóga sem segített, pedig az első terhességem alatt csodákat művelt velem testileg-lelkileg, most mégsem tudtam ott sem kikapcsolni. A férjem még többször vitte a gyerkőcöt játszótérre, a lelkemre kötötte, hogy addig pihenjek, persze én inkább próbáltam utol érni magamat otthon. Ahol tudott, igyekezett még többet segíteni. 


Hetek teltek el így, hol jobban éreztem magam, hol rosszabbul. Azon kezdtem gondolkodni, tulajdonképpen mi is a bajom. Egyszerűen nem tudtam kikapcsolni, az agyam állandóan zakatolt, ezáltal nem tudtam aludni, ami feszültté, idegessé tett. Oké, sokszor sűrűek a napok, összejönnek a dolgok, de ez így akkor sem folytatódhatott. Változtatni kellett, és csak én tudtam változtatni...

Babavárás


Most a kilencedik hónapban járunk. A férjem vett ki pár nap szabadságot. Átvette tőlem az „éjszakai műszakot”. Aludtam, mint a bunda. Kipihentem magam. Közben azt is átgondoltam, mi a fontos, mit szeretnék még megcsinálni a baba születése előtt. Ami nem fontos, azzal igyekszem nem foglalkozni. A fiamnál közben megkezdődött a dackorszak, de próbálok türelmesebb lenni. Nem állítom, hogy mindig sikerül, de megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne vetítsem ki rá, ha fáradt vagyok. Azt hiszem, nálam most jött el az a pillanat, amikor beláttam, nem a tökéletességre kell törekednem, hanem arra, hogy kihozzam magamból a legjobbat. Lehet, hogy most ez kicsit kevesebb, mint általában, de ezt el kell fogadom. És ki tudja, lehet, hogy tényleg könnyebb lesz, ha a baba megszületik... 
Hogy a fáradtság készített e ki, vagy a hormonok játszottak velem, nem tudom. Szerencsére véget ért ez az őrült időszakom, hogy átadja helyét a fizikai fáradtságnak így a 9. hónapra.

De erről majd legközelebb... smiley

 

Andi M. , 2016. október 20.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?