Egy boldog anyát látsz a kislányával? Nem így van - Őszinte vallomás a véget nem érő szorongásról

Egy anya rendkívüli, hiánypótló posztot írt ki Facebookjára, amit bő 1 nap alatt csaknem 8 ezren lájkoltak.

Egy anya kitárulkozott a Facebookon, amit a Love What Mattersoldal is megosztott.

A teljes írás:

Ne kérjünk többé bocsánatot, mert szorongunk! Ezt a fényképet ma dobta fel a Facebook az emlékeim közül, a kislányom épp egyéves rajta. Neked mi ugrik be erről a képről? Anyuci felhőtlenül élvezi a nyaralást a pici lányával. Valami ilyesmi, igaz?

A barátaim is ezt gondolták, és aranyos hozzászólásokat írtak. Mondjuk, hogy „ragyogó kép, csak úgy sugárzol a boldogságtól”, vagy „valaki nagyon szuperül érzi magát”.

Imádtam a kislányommal és a férjemmel lenni. Ám közelről sem voltam boldog, pláne nem éreztem szuperül magam. Maga alá gyűrt a szorongás, és elképesztően sebezhetőnek éreztem magam. Úgy éreztem, vesztésre állok, akármit is jelentsen ez. Miután egy teljes évig szenvedtem szülés utáni depresszióban és poszttraumás stressz-szindrómában, lassan kezdtem helyrejönni, de a szorongás még mindig megkeserítette az életem. Mikor ez a kép készült, még szorosan a markában tartott.

Úgyhogy szerepet játszottam. El akartam hitetni mindenkivel, hogy boldog, kiegyensúlyozott és ugyanolyan normális vagyok, mint bárki más.

A családom tudta az igazságot, ahogy a férjem is, de a legjobb barátaimnak már fogalma sem volt róla, valójában hogy éreztem magam.

Visszagondolva, leggyakrabban az a szó hagyta el akkoriban a számat, hogy bocsánat. Sokszor szabadkoztam, amiért szorongtam. Bocsánatot kértem, mert rám tört a pánik. Bocsánatot kértem a körülöttem élőktől, mert úgy éreztem, a szorongásom megfoszt minket attól, hogy hétköznapi életet éljünk. Szabadkoztam, mert úgy éreztem, kellemetlen társaság vagyok. Szerencsére a hozzám legközelebb állók tudták, min megyek keresztül, így a bocsánatkéréseimet türelemmel és jóindulattal fogadták. A türelem és a jóindulat hihetetlenül sokat segíthet, amikor egy szorongó embernek kell segíteni.

A szorongás egy láthatatlan betegség. Igen, ez bizony egy betegség. Ha ezen a képen fel lenne kötve a begipszelt karom, akkor teljesen nyilvánvaló lenne, hogy fájdalmaim vannak, vagy legalábbis kellemetlenül érzem magam. Ha a szorongást fényképezed, az nem látszik a fotón. Ez egy olyan betegség, ami nem szemmel látható.

Ha te olyasvalaki vagy, aki türelemmel és jóindulattal fogadod egy szorongó beteg bocsánatkéréseit: köszönet érte! Köszönet, amiért megpróbálsz megérteni valamit, amit felfogni is nehéz. Köszönet, amiért megerősítést nyújtasz a rászorulónak, és köszönet, amiért felismerted, hogy a szorongás nem döntés kérdése.

Sokáig bármit megadtam volna, hogy „ugyanolyan normális” legyek, mint bárki más, míg rá nem jöttem, hogy a szorongás nem veszi el tőlem a hétköznapi élet lehetőségét. Néha kihívások elé állít, a legváratlanabb pillanatokban üti fel utálatos fejét, és messze kipenderít a komfortzónámból. De ettől én még normális maradok. Amit te normálisnak tartasz, másnak abnormális, ami számodra abnormális, valakinek teljességgel normális.

Ne szabadkozzunk többé mentális problémák miatt és ne kérjünk bocsánatot, mert szorongunk. Nem mi választottuk, és időnként számunkra ez a hétköznapok része. És teljesen normális, hogy beszélünk róla.

Mert a mentális egészség fontos!

A cikk forrása: szeretlekmagyarország.hu 

2017. szeptember 16.
 
 
 
Címkék:  

anyaság

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?