Autók a járdán, babakocsik az úton
Egy forgalmas út mellett laktunk, amikor a gyerek még olyan kicsi volt, hogy babakocsival közlekedtünk. Egyébként nem volt rossz hely, a társasház mögött egy hatalmas és szépen ápolt kertben élvezhettük a napsütést, volt mókus, sün, nyest, harkály, még búbos banka is, ráadásul a lakásunk egyenesen a kertre nyílt. És az úton haladó autók-buszok zaja sem hallatszott be hátra, egyszóval jó hely volt ez arra, hogy egy pici gyerek ott nevelődjön.
De persze mindennap kimozdultunk otthonról. Ha másért nem, hát bevásárolni csak elmentünk, de szinte mindennap mentünk a játszótérre is, ami kb. 10-15 perc sétára volt tőlünk. A gyerek a kocsiban, én pedig a kocsi mögött a fogantyút fogva. A ház egyébként egy budai kerület lejtős hegyoldalán volt, a gyerek imádta, ha lefelé kicsit ralliztunk a kocsival – bezzeg később a kerékpárral már nem volt ekkora vagány.
De bizony elment a kedvem sokszor a rallizástól, amikor rendre-másra arra penderültem ki a kapun az utcára, hogy hoppácska, alighanem fele szélességre össze kéne nyomnom a kocsit gyerekestül. Mert az autóval közlekedő embertársak reggel, munkába menet természetesen a parkoló zónán kívül eső utcánkon tették le a kocsit – amivel nincs is baj, megértem, hogy egész napra drága a parkolás. A gond csak az, hogy nem ám szépen felálltak a járda szélére… De nem ám.
Illetve volt, aki így tett, csak hát a parkolóhelyek gyorsan fogynak, ha ingyenesek. És ha nem talál már rendes helyet a kocsijának a drága sofőr, akkor rögtön kiütközik rajta a nemzetünkre oly jellemző kreativitás: beáll ám ő merőlegesen is, nem gond, így elég neki egy kocsi szélességnyi hely is a parkoláshoz, az meg a már ott álló autó előtt-mögött még biztosan van.
Igazán érthető. Kár, hogy közben arra nem gondol, hogy a kocsi teljes hosszával keresztbe áll a járdára, ergo gyakorlatilag a kertünkben lakó csenevész mókuska sem férne el mellette, csak ha nagyon összehúzná magát. De én nem vagyok mókus, főleg babakocsival nem. Ő meg nyilván nem szorult sosem gyalog járni-kelni a városban, azért nem tudja. Meg lehet, hogy gyereke sincs, akivel közlekedni kéne néhanap. Nehéz dolog ez az empátia. Meg a KRESZ.
Így két lehetőség közül választhattam: vagy jól meghúzom a gyereken az ötpontos biztonsági övet, majd köszönhetően a nagy kerekeknek és a két, gyerekemelgetésben megizmosodott karomnak, keresztülvágtatok a motorháztetőkön, vagy összeszedem minden bátorságomat, és lemerészkedem az úttestre gyerekestül-babakocsistul, ha fittyet nem is hányva, de mégiscsak felelőtlen módon a hegyről lefelé vágtató autók közé. Az utóbbit választottam mindig. A gyereket és magamat is féltve, amennyire csak lehet, az úttest szélére húzódva toltam lefelé – majd hazafelé felfelé is – a babakocsit, miközben hallgattam, ahogy a dolgukra igyekvő sofőrök anyáznak rám, ahogy dohogva közeledik felénk a nagy kék busz, sűrű fekete felhőt köhögve ránk.
De közben folyton az járt a fejemben, milyen jó is lenne előkapni a kulcscsomót a zsebemből, és egy határozott mozdulattal üzenni a drága parkoló autósnak, hogy hahó, kicsit odafigyelhetnél, a járda a gyalogosé! Vagy milyen jó is lenne, ha hirtelen szögek nőnének ki a babakocsi kerekeiből, netán egy klingon fegyverkészletét varázsolhatnám elő a vázból egy gombnyomásra, aztán finoman a parkoló autó mellé kormányoznám, mondjuk az elülső kerekek magasságában, és úgy haladnék tovább laza eleganciával.
Kinek van még hasonló problémája, tapasztalata a parkoló autókkal?
Szilágyi Diána, 2012. szeptember 06.
Babanet hozzászólások(6 hozzászólás)
Mielőtt még meggyanúsítanátok, hogy Aston Martint vezetek... nem, sima középkategóriásat... :-)
Kivéve a rokkant kártyást,mert azzal lehet,de a minimum 1,5 méternek meg kell leni a járdán közlekedni.