A védekezés mellett becsúszott baba

Reszkető kezeimet tétován helyeztem le az asztalra. Tudtam, hogy életem egyik legmeghatározóbb döntését készülök meghozni.

És hiába hittem magam felkészültnek, túl fiatal voltam ahhoz, hogy ezt higgadtan tudjam kezelni - így csak sírtam... A velem szemben ülő nő tekintete melegséget sugárzott, ez pedig kissé megnyugtatott. Mindannyian tudtuk, hogy miért vagyunk ott, de a kedvessége - vagy a rutinja - jó hatást gyakorolt rám.

Egy másodpercre feledtette velem a pillanatot, amikor megjelent a két piros csík a terhességi teszten. A pillanatot, amikor rádöbbentem, hogy már hetek óta nem vagyok egyedül a testemben. Az érzést, mikor meghallottam az első egészségesen dobogó szívhangot. És az első ultrahangos képet, amelyen egy babszemnyi élet nézett vissza rám. Az én húsom, az én vérem, az én hibám...

Nem árultam el senkinek, csak a legjobb barátomnak és a fogantatásban érintett férfinak. Féltem, hogy a családom felelőtlennek tartana, hiszen nincs bizonyítékom rá, hogy tisztességesen szedtem a gyógyszeremet. Féltem a megalázó érzéstől, hogy ennyire sem vagyok képes: hogy vigyázzak magamra és a kis babszemre, akinek nem szabadna még itt lennie.

Emlékszem, milyen tanácstalanul álltam a ruhásszekrényem előtt, hiszen a hirtelenjében megduplázódott mellméretemet nem volt könnyű elrejteni. Emlékszem arra a pokolian hosszú 4 napra, mikor bezárkóztam a lakásba az ultrahang felvétellel, és senkinek nem nyitottam ajtót. A könnyek annyira kicsípték az arcomat, hogy úgy festettem, mint akit vernek. A józan ész és az ösztönszerű érzelmek élet-halál harcot vívtak a fejemben - szó szerint...

A védekezés mellett becsúszott baba

FORRÁS: SHUTTERSTOCK

És nem felejtem el azt a végkimerültséghez hasonló állapotot sem, mikor beláttam: 19 évesen, biztos állás és apa nélkül esélyem sem lenne a gyereknevelésre. Hiszen az édesapa nem kívánt felelősséget vállalni a szerencsétlenségünkért.

Van az a pont az életben, mikor be kell ismerni a vereséget. Mikor el kell fogadni, hogy hiába vagyok erős és elpusztíthatatlan, ez nem elég mindenre. Akkor szembesültem azzal először, hogy nem vagyok/leszek szuperhős. Egy olyan helyzetben, mikor a leginkább az szerettem volna lenni. El kellett ismernem, hogy mindannyiunk életét pokollá tenném, ha az ösztöneimre hallgatnék. És bátorságot kellett gyűjtenem ahhoz, hogy végigcsináljak egyedül egy olyan tortúrát, ami sokszor még a legösszeszokottabb párokat is megviseli.

Így kerültem ahhoz a nőhöz, kinek hivatali kötelessége volt, hogy megpróbáljon engem meggyőzni babszem életben tartásáról. Azt hiszem, életemben nem fájt még úgy semmi, mint mikor ki kellett tartanom a döntésem mellett. De életemben nem voltam még olyan biztos abban, hogy hosszú távon minden más opció rosszabb lett volna.

Így hát minden kérdésére értelmes és kerek választ adtam - eltekintve attól, hogy a megszólalásaimat kínosan hosszú csendek és váratlanul elő-előtörő sírógörcsök tarkították. A nő pedig megértően és türelmesen várt, míg összeszedem magam annyira, hogy újból beszélni tudjak.

Végül kiállította nekem a csekket, amit miután befizettem, mehettem a kórházba. Hogy elszakítsanak egy darabomtól, amit már soha többé nem kaphatok vissza...

A cikk forrása: she.hu

Bánfalvy Renáta , 2018. május 19.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?