Anyaság a negyedik X után: Várandóságom története

A pozitív terhességi teszt után azonnal orvoshoz mentem, aki megerősítette a baba létét. Ugyanakkor az orvos, - akit szeretek, imádok és tényleg maximálisan elégedett voltam vagyok vele azóta is -  az első perctől kezdve felkészített és minden alkalommal ráerősített arra a tényre, hogy „idős” vagyok a gyermekvállaláshoz. Így közel a negyvenhez készüljek fel a vetélésre, de a koraszülésre mindenképp. 

Bíztam magamban és bíztam a babámban. Tudtam, ha Ő már egyszer engem választott meg fog születni, és az édes mosolygós arcát nem csak ultrahangképeken láthatom majd, hanem élőben is. A várandósságom alatt mivel „fokozottan veszélyeztettet terhes voltam” rendkívül sűrűn látott az orvos.

Már az asszisztensek is a nevemen szólítottak, az ultrahangos vizsgálatot végző hölgy a babust nevén szólította, és az egész légkör nagyon családias volt. A tipikus jelek, mint hányinger a legváratlanabb pillanatokban és helyzetekben kapott el.

A munkahelyemen csak a 12. hét után terveztem elmondani, de aki elég figyelmes volt észrevehette. Ha valaki bejött egy pohár gőzölgő forró kávéval az irodába, amiért korábban a fél életemet adtam volna, azt láthatta, hogy roham sebességgel futok a mosdó felé, fal fehéren. A kolleganőm hízelgő szavait meg sem tudtam várni – mellyel éppen a nagyra nőtt melleimet dicsérte – mert a parfümjétől ismét rám jött az inger. A hányingeren túl az álmosság kínzott, de annyira, hogy képes voltam az irodában feltett lábakkal hunyni egyet olykor olykor. Hála a kedves kollegáknak és elnéző főnökeimnek ebből sosem csináltak ügyet. A szemfüles kolleganők kiszúrták, hogy én, aki addig olyan szűk ruhákban jártam, hogy egy gyufaszál se fért volna be alá, hirtelen elkezdtem nagyon bő, ápol és eltakar ruhákat hordani. Végig dolgoztam szinte a szülés előtt 3 héttel hagytam abba a munkát. Jó terápia volt és kellett is ahhoz, hogy ne a sebeimet nyalogassam és ne azon agyaljak, miért én, és most mi lesz, és hogy tovább.

Terhesség a negyedik X után

 Imádtam, ahogy nőtt a hasam, változott a testem, és egyre jobban láthatóvá vált, van egy kis albérlőm. A 12. hét elhagyása után örömmel mondtam el a főnökeimnek a hírt, akik rögtön azt kérdezték mikor jövök vissza, a kollegáimnak, akik azt kérdezték azonnal ki lesz helyettem, a barátaimnak, akik vegyesen reagáltak (volt irigykedés és örömködés is vegyesen). legszívesebben világgá kürtöltem volna a boldogságomat, de a várandósság szép és kedves emlékeibe olykor sötét felhők is gyűltek, mert Apa, ha lehet őt így hívni, egy alkalmat sem hagyott ki annak tekintetében, hogy rá erősítsen nálam, semmilyen részt nem kíván vállalni a gyermek életében.  Sem név, sem pénz, sem látogatás, sem család szempontjából. Rettenetesen fájt az, hogy lehet valaki ennyire elutasító és szívtelen, de elfogadtam.

Emlékszem az első mozgására a babának a hasamban. Otthon voltam, egyedül. Ültem az ágyon és furcsa „dübörgés” jött onnan belülről. Először kétségbe estem, hogy mi lehet, de a másodperc töredéke alatt rájöttem, hogy a drága lányom jelez: Hello, Mami itt vagyok. Az öröm helyett sírtam, mint egy gyerek, akinek elvették a játékát… Sírtam, mert az apja ezt sem érezte, akkor sem volt sehol.

2017. február elején már nagyon vártam, hogy megszüljek. Nehéz volt, napok óta nem tudtam aludni, gyűlöltem a napi 345 telefonhívást és kérdést: még mindig nem szültél meg?? Egészen a szülés előtti 3 napig minden eredményem nagyon jó volt, mindent az orvos utasítása alapján végeztem, kíméltem magam, szedtem a vitamint, ettem vasat és mozogtam annyit, ami jól esett.

2017. február 9-én a vérnyomásom iszonyat magas lett 179/105. Azonnal kórház, persze egyedül, taxival. A kórházi bent létet úgy éltem meg kicsit, mint egy wellness pihenés – leszámítva azt a pár órát, ami maga volt a kínok kínja /lásd következő bejegyzés – Szül(et)ésem története . 

Gigi , 2017. március 22.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?