Anyaság a negyedik X után: Üdv Világ, megérkeztem! - avagy születésem és a szülés története anyukám szemével

Ahogy már említettem sűrű látogató voltam a dokimnál, és szinte már baráti viszony alakult ki közöttünk, oly annyira, hogy egy mondaton belül tegezett és magázott egyszerre. /Imádom és csókoltatom innen is smiley

Az utolsó vizsgálat alkalmával sikerült ráhoznom a frászt és kb. új távlatokat nyitni egy több évtizede praktizáló orvosnak. A magas vérnyomás tényével mindig riogatott, éppen ezért állandó kérdése volt a szaporodó kilogrammjaim után, hogy Adrikám, mond, hogyan alakul a vérnyomás. Na, az én vérnyomásom az nagyjából olyan volt, mint az időjárás. Pillanatok alatt képes változni és tréfát űzni belőlem. A „tréfa” egészen a születés – szülés kiírt időpontja utáni 4. napig tréfa is maradt, de az 5. napon a 179/105 értéknél a dokim nem mosolyogott őszintén, pláne úgy nem hogy kedden voltam nála altáji és has tájéki viziten, amikor még nyoma sem volt holmi vándorló szemölcsöknek ott lent, de csütörtökön ezek rögtön ketten lettek. Az engem vizsgáló nagyra becsült orvos szó szerint időt kért, kiküldött, telefonált jó párat, majd közölte, hogy bevallja töredelmesen ilyet még nem látott, de most azonnal és máris, irány a kórház, holnap műtét.

Kétségbe esésemben én próbáltam humoros maradni, menteni, amit lehet, mondtam neki, Doki semmi gond, a 7es busszal haza megyek, felkapom a bőröndömet és holnap bemutatom Önt a lányomnak. Az én természetes szülést preferáló dokim arca továbbra sem volt vidám és derűs, sokkal inkább szürke és lehangolt… nem erre készült… nem így … „40 évesen olyan szép volt eddig minden, Adrikám, olyan problémamentes de hát, nem tudok mit tenni.” Egy szerencsém volt, mindennek utána néztem, utána kérdeztem, olvastam, mikor mit kell érezni, mikor kell indulni, mit kell vinni, és mi fog történni, ha az én bébi jönne kifelé, de a császár, mint olyan fel sem merült… A boldog tudatlan állapotban repültem haza a bőröndömért, majd vissza a kórházba, és szinte mosolyogva jelentkeztem be – mintha legalább wellnesselni mentem volna – a szülészetre.

Kedves nővérek, mosolygó doktorok, és babákat tologató anyukák hada „várt” és ez mind mind megerősített abban, hogy helyemen vagyok. A lakrészem – mert nem kórterem volt, hisz két ágyas, emelhető, dönthető ággyal, tusolóval, kedves szobatárssal – belakása után, mennem kellett a kötelező NST vizsgálatra. Az én drága lányom ekkor úgy érezte ideje bemutatnia a Ninja rúgásait, amit kb. 9 hónapig gyakorolt. Azt hittem és éreztem, hogy azon az estén ő akárki akármit tervez, kibújik magától. Egész éjjel nem aludtam, de nem azért mert rettegtem attól, ami rám vár, mert továbbra sem volt halvány lilám sem arról mi vár rám, sokkal inkább a bentről jövő jelzések tartották nyitva a szemem.

Hamar reggel 6 lett, és jöttek a nővérek sorban. Ki vérnyomást mért, ki lázat, ki csak rám nézett, és volt olyan is, aki megkért akkor induljak el, vár a doktor. A drága doki megnyerő stílusa megnyugtató volt, és rögtön be is mutatott a „stábnak”. Aneszteziológus, nővérek, műtős fiú és kitudja még kik sorakoztak fel ahhoz, hogy világra segítség Bogi lányomat.

A szülés, mert nekem akárki akármit mond, akkor is szülés lesz a műtét is, maga volt a kabaré, jó értelemben. A belém injekciót szúró nővér miközben vegzált, különböző sztorikat mesélt, a műtős fiú éppen aktuális szerelmi életét ecsetelte, a vendég doki meg az előző esti magán rendelés pokoli kínjait. Az én csodálatos doktorom némán és csendben – különösen fájdalommentesen – végezte dolgát és egyszer csak azt láttam, hogy a kezében van, Ő! Az én nagyhangú, csodaszép Lányomsmiley megmutatta, majd gyors fürdés és rendbe tétel után vissza hozták és rám tették. Csodálatos érzés volt, amikor is az engem körülvevők néma csendben figyelték, ahogy folyik az arcomon végig a könny, és hagyták, hogy mi ketten éljük meg ezt a csodát. Maga volt a mennyország, amibe csak az fájt, hogy ketten éltük ezt meg.

A szülés utáni renoválás után visszatérhettem ismét a lakhelyemre és pár perc múlva ismét rajtam volt az én finom illatú, csendes és gyönyörű kisbabám. Feküdtünk együtt és ismerkedtünk egymással miközben a külvilág megszűnt létezni nekünk.

 A műtét utáni délután jött a dolog fekete levese, fel kellett kelni az ágyról. A nővér „segített”. Közölte, ha felkelek egyedül és letusolok, ide hozzák a lányomat és többet nem viszik el. Csillagokat láttam és a fájdalomtól üvölteni tudtam volna, de minden erőmet összeszedve, a fogaimat összeszorítva felálltam. Reszketve – remegve kimentem tusolni, amit emlékeim szerint végig bőgtem, a katéter kihúzásnál már szentségeltem, de túléltem. Nyílt az ajtó, és hozták Őt, aki a legfontosabb, a legszebb, a legnagyobb ajándéka az Életnek smiley

Gigi , 2017. március 28.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?