A szülőnevelő gyerek
Tudtam, hogy szülőként nevelnem kell majd Téged – riasztónak is tűnt a feladat, hiszen mégis csak sok minden múlik ezen: a magadhoz és a világhoz való viszonyod például. Kicsit tartottam attól, hogy majd hatalmas baklövésekkel fogom tarkítani a gyerekkorodat, mint ahogy nyilván történt is ilyen, de remélem, a legtöbbet azért időben észrevettem. Majd elválik, kamaszkorodban úgyis a fejemhez fogod vágni mindazt, amit vétettem. Arra viszont kevéssé számítottam, hogy Te ennyit fogsz változtatni rajtam, hogy a neveltetésem a szüleim kezéből – mondjuk így – a Tiédbe kerül.
Már a születéseddel is tanítottál valami újat: többre vagyok képes, mint bármikor is hittem volna. Olyan erők laknak bennem, amikkel akár tényleg hegyeket is elmozgathatnék, ha ez lenne a fixa ideám. Rá kellett ébrednem, hogy ha igazán akarom, érezzem magam bármilyen fáradtnak és kimerültnek, lesz erőm továbbmenni, tovább küzdeni.
Születésed után közvetlenül még nem éreztem semmi kiugrót, de még a kórházban voltunk, tutujgattalak fel-alá járkálva, mikor belém hasított valami elemi, gyomorból-zsigerből előtörő imádat irántad. Azóta ez csak minden nappal erősebb lett, dacol minden vitával, haraggal, dühvel, csalódással. Nincs feltétele, nincs elvárása – azt hiszem, Veled tapasztaltam meg először, mit jelent igazán a szeretet.
És ezzel együtt jár az elfogadás is. Nincs olyan jellembeli hibád, amit ne szeretnék benned – még azt is inkább szórakoztatónak találom, ahogy az evés során valami egészen kifacsart módon fogyasztod el az eléd tett ételt. Mivel benned meg tudtam szeretni ezeket, magamat és a többi embert is jobban el tudom fogadni. Empátiát is neveltél belém, amivel nemcsak a Te helyzetedbe tudom most már jobban beleérezni magam, de bárki máséba is. Megtanítottál az alázatra is: az első időszakban alázattal szolgáltalak Téged, tökéletesen önszántamból, teljes szívvel, ellenkezés és berzenkedés nélkül. És élveztem. A boldogsághoz akkor és ott elég volt annyi is, hogy amit teszek, attól Neked jobb lesz.
A dackorszakod alatt számtalan dolgot vertél belém. Először is talán a megbocsátást, azt az igazit, amikor a rossz érzés, a másik iránt érzett feszültség tökéletesen feloldódik, nem marad tüske, magát húsba beevő apró kis sérelemhulladék. Ugyanakkor keményen fejlesztetted a türelmemet, a kreativitásomat és a probléma megoldó-készségemet is, hiszen ezekkel tudtunk úgy átvészelni egy-egy frusztrációhullámot, hogy ne vakarjam le a falat tégláig és Te se érezd magadra hagyottnak magad.
Elképesztően sokat fejlődtem a kompromisszumos megoldások lehetőségének felismerése terén, a végén már egy-egy tétova próbálkozásodra valami eszelős gyorsasággal tudtam felajánlani köztes megoldásként valamit: pl. körömlakk helyett vízfestéket és így tovább. A meggyőző erőmre sosem volt annyira nagy szükség, mint amikor pl. fejedbe vetted, hogy behatóan és részletes vizsgálatnak akarod alávetni a kedvenc könyveimet.
Ugyanakkor csodálattal eltelve figyeltem, hogyan próbálsz érvényt szerezni ebben az időszakban az akaratodnak. Bár a módszereiddel nem feltétlen értettem egyet, hiszen a földön hempergés, visítással és csapkodással fűszerezve mégiscsak hülyén néz ki, az elszántságod valamit elplántált bennem is. Azóta, ha nem is hisztivel, de én is jobban képes vagyok kiállni az érdekeimért.
Felfedeztem általad, hogy milyen remek is az, mikor üteme, ritmusa van egy napnak, és mennyi mindent el lehet intézni, ha igazán akarjuk. Jó, hogy még így is minimum 48 óra kéne per nap, de mégis. Ebben persze nagy segítségemre volt egy új tudásanyag: a többfelé vagyis megosztott figyelem képessége. Egy idő után már nem jelentett gondot egyszerre főzni, rávenni Téged, hogy ne edd meg a szappant, és még olvasni is két oldalt.
Megmutattad, mennyire fontos a kíváncsiság, a tudásvágy, a nyitottság. Ezt már kis híján elfelejtettem, de ahogy Te a világra rácsodálkozol, az ragályos. Ahogy az is, ahogy az összefüggéseket keresed mindenben, ahogy a miérteket kutatod, akár ezer kérdéssel is. Arra is Te világítottál rá, hogy a boldogság elérhető és nem kellenek hozzá nagy dolgok – csak az igazán fontosak: egy összebújás, egy csiklandozás, egy nagy alvás, egy nevetés, egy szép reggel.
Ma már azt is tudom – Neked köszönhetően -, hogy a felelősség jó dolog. Ez a felnőttek próbája, feladata, és kicsit sem kell félni tőle. Ahogy attól sem, hogy szülőként hibázunk, mert minden hiba megbocsátható, kijavítható, megbeszélhető, csak az a fontos, hogy merjük beismerni: igen, ezt alaposan eltoltuk.
Mostanában épp arra próbálsz nevelni, hogy merjelek elengedni. Ebben egyelőre talán nem mutatkozom a legjobb alanynak, de igyekszem. Igyekszem elengedni a kezed, elhinni-tudni, hogy megállsz a magad lábán – miért is ne tudnál? -, és hogy én sem válok haszontalanná, ha már nem kellek Neked ennyire támaszul.
Titeket mire nevelt, mire tanított meg a gyereketek?
Szilágyi Diána, 2011. július 14.
Babanet hozzászólások(8 hozzászólás)
Nagyon jó a cikk ... köszönöm Sz. Diánanak ;) !
Hatalmas erőd adtál, hogy megpróbáljam azt tudomásul
venni, ami a legnehezsebb a szülői feladatban - az elengedés,
abban a reményben, hogy a hirtelen - minden előjel nélküli
előtört hatalmas távolság - egyszer csak csökkenni fog szülő és
gyermek között.