Micónapló – Kabátot az élettől

Mikor 2007 májusában, huszonöt évesen, releváns iparági tapasztalat nélkül kiválasztottak, hogy hét kisebb méretű, háromcsillagos szálloda HR vezetője legyek, hihetetlenül boldog voltam, és igyekeztem meghálálni a bizalmat, belenőni abba a kabátba, amit rám adott az élet.

Így kerültem be a jelenlegi munkahelyem vérkeringésébe, és azt hiszem, mondhatjuk, szerelem volt első látásra. Odatettem magam, és minden remekül sikerült, úgy éreztem, a munkámnak hozzáadott értéke-értelme van, és a személyemet is általános elismerés, mi több, szeretet övezi. Mikor 2009 tavaszán elindultam életem következő nagy kihívása, az anyaság felé, mindenki utánam sírt.

Csanád tizenöt hónapos volt, mikor megkerestek: újra szükség van rám. Sikerült megegyeznünk, vártak, és végül a kisfiam húsz hónapos korában visszamentem dolgozni. Most már négycsillagos szállodák tartoztak hozzám és másfélszer annyi ember. Nehéz volt, kutya nehéz gyerek mellett, de ismét megálltam a helyem, legalábbis a teljesítményértékelésem és az az őszinte szeretet, amivel búcsúztattak, ezt mutatta.

Azóta itthon vagyok Micóval, és sokáig fel sem merült bennem, hogy bármin is változtatnom kellene. Belekényelmesedtem az érzésbe: bizonyára újra várni fognak majd. Tévedtem. Igazság szerint már nyáron mellbe csapott az első ezzel kapcsolatos hír: bár az egyik kolléganőm terhes, nem hívnak vissza a helyére, hanem a munkáját szétosztják a többiek közt, és költségeket csökkentenek. Beszéltem a nyáron a főnökömmel és a HR igazgatóval is, semmi jóval nem biztattak a cég jövőjét illetően. Ha így megy tovább, nem lesz helyem. Ez nem a személyemnek szól, folyik az átalakítás, a leépítés, sok a bizonytalanság.

Korán volt, hiszen Micó alig múlt egy éves, de féltem attól, hogy januárban fogok majd az utcán állni, ha időben nem teszek lépéseket. Végül lelkiismeretem megnyugtatására egyetlen állást pályáztam meg: a város túloldalán álló új, wellness komplexummal egybekötött, gyönyörű szálloda HR igazgatói székét. Tudtam, hogy esélytelen. Két kicsi gyerekkel, GYEDről előrelépni? Ugyan, ki választana engem…?

Az interjút követően teltek múltak a hetek, aztán a hónapok, és nem jött visszajelzés, le is tettem az egészről. Már csak azért is, mert a gondolatától is sírnom kellett annak, hogy a jelenlegi imádott munkahelyemen aláírjam a kilépőpapírokat. Elmúlt az ősz, elkezdődött a tél is.

Micókának tizenkét foga van, négy már éppen kibújt a nyolc mellé, négy pedig még úton van, őrlők és szemfogak vegyesen. Van új szava is, „káté”, tudja ugyanis, hogy anya anélkül nem működik – persze, hogy a kávéról van szó. Micó is elkezdett érdeklődni a televízió iránt, és odaül Csani mellé mesét nézni. Nagyon édesek reggel, mikor pokrócba burkolózva üldögélnek a kanapén egymás mellett.

Micó mindenben utánozza a bátyját, és hála Istennek, Csanád nagyon szépen bánik vele. Mikor a múlt héten az egyik szintén kistestvér véresre harapta az oviban Micó arcát, Csanád egyenesen pánikrohamot kapott, és üvöltözött a megvadult kislánnyal: „azonnal tűnj innen a Micókámtól”, és utána sírva vigasztalta a pórul járt öcsköst. Bohóckodnak, ökörködnek, nevetgélnek, én meg imádom nézni.

Nálunk járt a Mikulás, Csaninak ugyan nem hozott fiúszemfestéket, amire annyira vágyott, de hozott helyette vízfestéket, és Micó is egy golyóhúzogató játéknak örvendhetett, hogy a finomságokat ne említsük. Ma volt az ovis karácsonyi műsor, Csani csodásan szerepelt, már amikor odafigyelt, Micó pedig tátott szájjal nézte. Voltam az oviban karácsonyi munkadélutánon, küzdöttem, mint disznó a jégen, ahogy aranyszínű kartonból próbáltam angyalszárny alakú hangyafaszányi szalvétatartót kivágni. Megsütöttük már a mézest, Csani ügyesen szaggatott és díszített, Micó inkább még hátráltatott bennünket.

Közben összekészítettem a dúlatáskámat, életem első szüléskísérésére készülök, a drága nő, Emi, aki belém vetette bizalmát, bármelyik pillanatban hívhat, hiszen december 19-ére van kiírva. Tehát folynak életünk mindennapi eseményei, készülünk az ünnepekre, szorgosan gyújtogatjuk a gyertyákat az adventi koszorún, miközben az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett.

Három hete hívtak fel, hogy engem választottak a gyönyörű, csillogó, hatalmas, és tőlünk iszonyatosan messze lévő szálloda HR vezetőjévé. Én meg ahelyett, hogy örültem volna, összeomlottam. Hogy mi lesz most, mi lesz most vajon velem?

Annyira a nyűgöt láttam az egészben, a problémát, hogy legszívesebben elszaladtam volna. Újra meg kellett küzdenem azzal, hogy rossz anyának fognak tartani az emberek, különösen a főállású szuperanyák, ha megint egy ilyen kicsi gyerek mellől megyek vissza. Hányan fognak összesúgni a hátam mögött: na, a karrierista liba… Pedig ez marhára nem ilyen egyszerű.

A lehetőségek az életben általában nem akkor jönnek, mikor nekünk kényelmes. Ha jön egy lehetőség, akkor vagy megragadod most, vagy reméled, hogy jön majd másik. És őszintén…? A jelenlegi munkaerő-piaci helyzetben nem hiszem, hogy túl sok másik jönne... Aztán ott van, hogy hogyan jöjjek el a jelenlegi munkahelyemről úgy, hogy kifizessék a végkielégítésem legalább egy részét, hiszen nem én akartam eljönni, ők nem tudtak felkínálni számomra a kvalitásaimnak megfelelő munkát.

És a szívem mélyén reménykedni: ha találkozom a főnökömmel, hátha azt mondja, mégiscsak van valami, mégiscsak várnak vissza – de ez persze nem történt meg. Ha elfogadom az ajánlatot, hogyan fogjuk ezt logisztikailag kivitelezni? Nekem naponta több mint két óra utazást jelent majd a város másik vége, és a gyerekek is két külön intézménybe járnak, nem beszélve Csani úszásáról, labdás foglalkozásáról meg angolórájáról.

Konkrétan belebetegedtem a témába. Hétvégén úgy köhögtem, mint egy végstádiumú tüdőrákos, és tőlem telhetően próbáltam egy olyan érzelmi és taktikai viharban küzdeni, ami az én egyenes és őszinte asszonyi szívemnek egyáltalán nem való.

Aztán szombaton délután felhívott az anyukám, aki végig mellettem állt, és tanácsokkal látott el, és az összes nyűgömben segített, és a téma minden aspektusát már átbeszélte velem hetvenszer, és azt mondta, hogy most csak azért hív, mert gratulálni szeretne. Hogy talán elsiklottunk e felett, de ő szeretné elmondani, mennyire büszke rám, hogy annak ellenére, hogy az esélytelenek nyugalmával vágtam bele, annak ellenére, hogy két kicsi gyerekem van, annak ellenére, hogy tapasztaltabb és munkapiaci szempontból egyszerűbb szociális helyzetben lévő jelöltek voltak a vetélytársaim, nem mást választottak, mint az ő kislányát. És akkor elkezdtem sírni.

Aztán meg azt gondoltam, hogy igaza van. És az a nagy büdös lényeg, hogy én nyertem a szaktudásommal és a személyemmel egy magasabb pozíciót, és igen, engem akarnak, és várnak, és hisznek bennem. Itt izgalmas munka, szép a feladat, remek fejlődési lehetőség áll előttem, amit a jelenlegi munkahelyemen nem kaphattam volna meg. És nem érdekel, ki mit gondol, a logisztikát meg majd megoldjuk valahogy.

Végül is mit akarok még?! Nincs itt semmi baj, tök jó lesz, a gyerekek jó helyen és jó kezekben lesznek, ha ügyes vagyok az időbeosztással, valószínűleg még többet lehetek velük, mint anno szegény Csanival - aki meg még így se lett lelki sérült -, szóval hagyjam már az őrlődést, az aggódást meg a nyígást, és örüljek végre. És azóta örülök.

Mikor megállapodtam a végleges feltételekben az új helyen, és bejelentettem a főnökömnek, hogy elmegyek, akkor már egyenesen boldog voltam. Január huszadikán kezdek, Micót előtte, hatodikán kezdem el beszoktatni a már jól ismert Pillangó csoportba, én pedig kaptam megint egy nagyobb kabátot az élettől, amibe bele kell nőjek. Ebben már úgyis van tapasztalatom. Új év, új élet… Boldog karácsonyt!

Szofi