Terhesnapló 3. - Mikor elvesztünk valakit
Mikor elveszítesz valakit, aki fontos volt az életedben, akkor üresen konganak a fejedben a közhelyek, amiket neked mondanak az ismerőseid, és amiket Te is mondhatnál az eltávozott szeretteinek. Nincs is kedvem leírni ezeket. Azt, hogy mit éreztem, mikor halálhíre jött az egyik kolleganőmnek, barátnőmnek és mentoromnak, el tudja az képzelni, aki volt már hasonló helyzetben. Az ilyen hír mindig letaglózza az embert, nemhogy 18 hetes kismamaként.
56 éves volt, áttétes rákos. Fél éve történt mindössze, hogy először táppénzre ment, most pedig a temetésére készülünk. Decemberben találkoztunk utoljára, rendkívül bizakodó volt, javultak az eredményei. Aztán az újévben már csak rossz hírek jöttek, az utolsó üzenetemre már nem is válaszolt, ilyet sosem csinált korábban. Mégis fejbevágott a halála, nem gondoltam, hogy valaki, aki ennyire pozitív személyiség, meghalhat egy fél év leforgása alatt. Hiába mondták, hogy ez a rák legagresszívebb fajtája, mégis azt hittem, biztosan ő lesz az, akivel csoda történik. Mindig ő volt az első, aki lelkesedett egy kihívásért, akinek új ötlete támadt, és aki elsütött egy jó viccet. A legtöbb emberről hallani hideget-meleget, őt mindenki szerette.
Sírtam egy szűk órácskát az irodámban, aztán fogtam magam, becsuktam a boltot és hazajöttem. Nem tudtam tovább dolgozni, újra össze kellett raknom az elmémet. A férjem ragaszkodott hozzá, hogy beugorjak úton hazafelé a munkahelyére, és jobb híján sűrű forró csokival és keserű csokoládés mogyoróval balzsamozta megtört lelkemet. Örülök, hogy nem próbált szavakat használni.
Másnapra átformálódott a gyászom, a fájdalom és üresség helyét egy fajta speciális hála kezdte átvenni. Hiszen hálás vagyok, hogy ismerhettem egy nagyszerű embert, egy csodálatos anyát, szakembert, kollégát, példás személyiséget. Úgy bugyogtak fel bennem az emlékek, mint a kiapadhatatlan forrás.
Együtt dolgoztunk szakmai pályafutásom fő művén, egy nemzetközi program Magyarországra történő bevezetésén, hatalmas siker volt, a program ma is működik, és számtalan embernek nyújtott fejlődési-és karrierlehetőséget. Sosem felejtetem el, mikor felnőtt nő létünkre szétültettek bennünket egy értekezleten, mikor ránk jött a szakadó röhögőgörcs, egyszerűen nem tudtuk abbahagyni. Előkerestem a képet, ami tavaly rólunk a Föld Napján készült, tipikus jelenet: mindketten intenzíven gesztikulálva, egyszerre beszélünk.
Szerveztünk egyszer csapatépítést, egy ötórás barlangi túra állt a program középpontjában, ahol főleg magas beosztásban dolgozó férfiak vettek részt rajtunk kívül. Az óvodások is fegyelmezettebbek lettek volna náluk, mikor kiderült, hogy nemhogy rágyújtani, de még pisilni sem lehet a barlangban. Nem örvendtünk közszeretetnek abban a pillanatban, mikor, hulla fáradtan, rongyos idegekkel, feszítő hólyaggal és nikotinhiánnyal küzdve, öt óra sötétben történő trappolás után a szemünkbe hasított az utca fénye. Természetesen az esti ivászat feledtette szegény hímnemű egyedekkel az általunk rájuk mért csapást. Ma, bárki, aki részt vett a programon, csak úgy emlékszik vissza: a brutál-metál-horror barlangi túra, és már pukkad is a nevetéstől.
A legszebb emlékem mégiscsak az, mikor elújságoltam neki az épület egy titkos zugában, hogy kisfiam lesz. Emlékszem, hogy akkor olyan nagy szeretettel beszélt az anyaságról, ami egy sikeres, szép karriert befutott nő esetében felettébb ritka. Elmesélte akkor azt is, hogy a férje annyira szeretett volna egy kislányt - akárcsak az enyém -, hogy mikor megtudta, hogy a második is fiú lesz, akkor inkább az utcáról kiabált fel az őt tűkön ülve hazaváró, ablakban lógó urának, hogy „ez is fiú”! - és nevettek mind a ketten, tele szájjal, nyoma sem volt csalódásnak. Nem fura belegondolni, hogy kevesebb, mint 30 évvel ezelőtt éppen ilyen boldog, fiatal édesanya volt ő is, mint most én?
Jól jött a hétvége, kicsit összeszedtem magam, és sikerült a hét elejére visszaállnom a szokásos mókuskerékbe, immár nélküle. Továbbra is rengeteg a munka, de úgy néz ki, hogy talán a március már könnyebb lesz. A héten már többen is észrevették, hogy pocakosodom, és valóban nem fértem bele a kedvenc nadrágjaimba, így elkezdtem az egy számmal nagyobbakat hordani, melyek a még nagyobb darab korszakomból maradtak rám. Soha nem hittem, hogy egyszer még szerencsének fogom értékelni a szállodaiparban anno fél év alatt rám rakódott plusz nyolc kilót, amit aztán további fél évig tartott leadni.
Ezen kívül megleptem magam egy új terhesnadrággal, és egy gyönyörű, smaragdzöld kismama felsővel is Valentin-nap alkalmából. Míg a férjem két mozijeggyel ajándékozott meg. Nem mintha tartanánk a Valentin-napot, de ez egy jó apropó volt, hogy ezer év kihagyás után moziba menjünk. Egymás kamaszos vigyorát láttuk viszont a 3D-s szemüvegek lencséiben, a félhomályban.
Aztán csütörtökön felvirradt a nagy nap. A 19 hetes, genetikai ultrahang napja. Az orvos háromnegyed órát késett, már tűkön ültem. Öcsi-hugi-öcsi-hugi-öcsi-hugi??? - Ez zakatolt az agyamban, és szépen, utoljára sorba rendeztem az előnyöket és a hátrányokat.
Aztán mikor a vizsgálatot követően kiléptem az ajtón, és a férjemet tárcsáztam, annyira kellett sírnom, hogy alig tudtam elmakogni, hogy egészséges, 30 dekás, „ez is fiú”. És elhihetitek, hogy a könnyeimnek semmi köze sem volt a csalódottsághoz.
Szofi
Szofi, 2012. február 17.
Babanet hozzászólások(20 hozzászólás)
Kolléganődhöz meg kitartás és részvétem! Nagyobbikommal félidősen vesztettem el utolsó nagyszülőmet, aki gyakorlatilag felnevelt anyukám halála után felesben édesapámmal...szóval átérzem, nagyon is. Hetekig kapargattam magam össze, annyira de annyira akarta látni a dédunokáját, nagyon küzdött érte.:-(((
Nagyon szépen emlékeztél meg, megkönnyeztem:(
Gratulálok a fiacskádhoz
Óriási ölelés és gratula ezisfiúhoz :))
Legalább mindkét lánykámnak van már párja :))
Anyukám egy hónapja halt meg, és rettenetes fájdalom, amin keresztülmegyek.
Nekem még nincs gyermekem, az utóbbi hónapokban tervezgettük, hogy hamarosan szeretnénk.
Ez a mérhetetlen fájdalom ami most ér, az a felismerés ilyen közelről, hogy mindannyian meghalunk valamikor rémítő.
Én ezt a szenvedést senkinek nem kívánom.
Arra gondolok, ha lesz gyermekem szenvedni fog, amikor én meghalok, és én is szenvedek,
mert tudom, hogy mi vár rá majd akkor. Nagyon félek, és nem tudom, mi lesz mostantól. Én anyaként képzeltem el az életemet. Lehet ezen ép ésszel túljutni? Ne haragudjatok, hogy ide írtam, kétségbe vagyok esve.
Adj magadnak időt, engedd meg magadnak, hogy ilyen és még ennél is őrültebb gondolatok keringjenek a fejedben. Jobb lesz. Nincs konkrét időpont rendelve hozzá, de egyszer csak azt fogod észrevenni, hogy már kevésbé fáj. (Persze, mikor észreveszed, akkor majd megint letaglóz, de aztán megint visszahúzódik.)
Fogsz még mosolyogni, nevetni, örülni a tavasznak, és igenis, fogsz még te anyukaként magyarázni egy kisgyereknek, hogy kicsim, ez az élet rendje, de mindig veled maradok a szívedben. Mert így van. Veled is itt maradt anyukád, ott van benned, az utolsó sejtedig.
Kívánok sok erőt a most még friss fájdalom elviseléséhez. Meg egy nagy ölelést is küldök neked így virtuálisan...