#baba#anya

Terhesnapló 3. - Mikor elvesztünk valakit

Mikor elveszítesz valakit, aki fontos volt az életedben, akkor üresen konganak a fejedben a közhelyek, amiket neked mondanak az ismerőseid, és amiket Te is mondhatnál az eltávozott szeretteinek. Nincs is kedvem leírni ezeket. Azt, hogy mit éreztem, mikor halálhíre jött az egyik kolleganőmnek, barátnőmnek és mentoromnak, el tudja az képzelni, aki volt már hasonló helyzetben. Az ilyen hír mindig letaglózza az embert, nemhogy 18 hetes kismamaként.

56 éves volt, áttétes rákos. Fél éve történt mindössze, hogy először táppénzre ment, most pedig a temetésére készülünk. Decemberben találkoztunk utoljára, rendkívül bizakodó volt, javultak az eredményei. Aztán az újévben már csak rossz hírek jöttek, az utolsó üzenetemre már nem is válaszolt, ilyet sosem csinált korábban. Mégis fejbevágott a halála, nem gondoltam, hogy valaki, aki ennyire pozitív személyiség, meghalhat egy fél év leforgása alatt. Hiába mondták, hogy ez a rák legagresszívebb fajtája, mégis azt hittem, biztosan ő lesz az, akivel csoda történik. Mindig ő volt az első, aki lelkesedett egy kihívásért, akinek új ötlete támadt, és aki elsütött egy jó viccet. A legtöbb emberről hallani hideget-meleget, őt mindenki szerette.

Sírtam egy szűk órácskát az irodámban, aztán fogtam magam, becsuktam a boltot és hazajöttem. Nem tudtam tovább dolgozni, újra össze kellett raknom az elmémet. A férjem ragaszkodott hozzá, hogy beugorjak úton hazafelé a munkahelyére, és jobb híján sűrű forró csokival és keserű csokoládés mogyoróval balzsamozta megtört lelkemet. Örülök, hogy nem próbált szavakat használni.

Másnapra átformálódott a gyászom, a fájdalom és üresség helyét egy fajta speciális hála kezdte átvenni. Hiszen hálás vagyok, hogy ismerhettem egy nagyszerű embert, egy csodálatos anyát, szakembert, kollégát, példás személyiséget. Úgy bugyogtak fel bennem az emlékek, mint a kiapadhatatlan forrás.

Együtt dolgoztunk szakmai pályafutásom fő művén, egy nemzetközi program Magyarországra történő bevezetésén, hatalmas siker volt, a program ma is működik, és számtalan embernek nyújtott fejlődési-és karrierlehetőséget. Sosem felejtetem el, mikor felnőtt nő létünkre szétültettek bennünket egy értekezleten, mikor ránk jött a szakadó röhögőgörcs, egyszerűen nem tudtuk abbahagyni. Előkerestem a képet, ami tavaly rólunk a Föld Napján készült, tipikus jelenet: mindketten intenzíven gesztikulálva, egyszerre beszélünk.

Szerveztünk egyszer csapatépítést, egy ötórás barlangi túra állt a program középpontjában, ahol főleg magas beosztásban dolgozó férfiak vettek részt rajtunk kívül. Az óvodások is fegyelmezettebbek lettek volna náluk, mikor kiderült, hogy nemhogy rágyújtani, de még pisilni sem lehet a barlangban. Nem örvendtünk közszeretetnek abban a pillanatban, mikor, hulla fáradtan, rongyos idegekkel, feszítő hólyaggal és nikotinhiánnyal küzdve, öt óra sötétben történő trappolás után a szemünkbe hasított az utca fénye. Természetesen az esti ivászat feledtette szegény hímnemű egyedekkel az általunk rájuk mért csapást. Ma, bárki, aki részt vett a programon, csak úgy emlékszik vissza: a brutál-metál-horror barlangi túra, és már pukkad is a nevetéstől.

A legszebb emlékem mégiscsak az, mikor elújságoltam neki az épület egy titkos zugában, hogy kisfiam lesz. Emlékszem, hogy akkor olyan nagy szeretettel beszélt az anyaságról, ami egy sikeres, szép karriert befutott nő esetében felettébb ritka. Elmesélte akkor azt is, hogy a férje annyira szeretett volna egy kislányt - akárcsak az enyém -, hogy mikor megtudta, hogy a második is fiú lesz, akkor inkább az utcáról kiabált fel az őt tűkön ülve hazaváró, ablakban lógó urának, hogy „ez is fiú”! - és nevettek mind a ketten, tele szájjal, nyoma sem volt csalódásnak. Nem fura belegondolni, hogy kevesebb, mint 30 évvel ezelőtt éppen ilyen boldog, fiatal édesanya volt ő is, mint most én?

Jól jött a hétvége, kicsit összeszedtem magam, és sikerült a hét elejére visszaállnom a szokásos mókuskerékbe, immár nélküle. Továbbra is rengeteg a munka, de úgy néz ki, hogy talán a március már könnyebb lesz. A héten már többen is észrevették, hogy pocakosodom, és valóban nem fértem bele a kedvenc nadrágjaimba, így elkezdtem az egy számmal nagyobbakat hordani, melyek a még nagyobb darab korszakomból maradtak rám. Soha nem hittem, hogy egyszer még szerencsének fogom értékelni a szállodaiparban anno fél év alatt rám rakódott plusz nyolc kilót, amit aztán további fél évig tartott leadni.

Ezen kívül megleptem magam egy új terhesnadrággal, és egy gyönyörű, smaragdzöld kismama felsővel is Valentin-nap alkalmából. Míg a férjem két mozijeggyel ajándékozott meg. Nem mintha tartanánk a Valentin-napot, de ez egy jó apropó volt, hogy ezer év kihagyás után moziba menjünk. Egymás kamaszos vigyorát láttuk viszont a 3D-s szemüvegek lencséiben, a félhomályban.

Aztán csütörtökön felvirradt a nagy nap. A 19 hetes, genetikai ultrahang napja. Az orvos háromnegyed órát késett, már tűkön ültem. Öcsi-hugi-öcsi-hugi-öcsi-hugi??? - Ez zakatolt az agyamban, és szépen, utoljára sorba rendeztem az előnyöket és a hátrányokat.

Aztán mikor a vizsgálatot követően kiléptem az ajtón, és a férjemet tárcsáztam, annyira kellett sírnom, hogy alig tudtam elmakogni, hogy egészséges, 30 dekás, „ez is fiú”. És elhihetitek, hogy a könnyeimnek semmi köze sem volt a csalódottsághoz.

Szofi

Szofi, 2012. február 17.

 
 
 

Babanet hozzászólások  
(20 hozzászólás) 

2012 02 17. 11:55
Jaj, Szofi, én is sírok.
→ válasz erre
2012 02 17. 13:06
Nagy gratula a kisfiadhoz es a szep szovegert, ugyes vagy!
→ válasz erre
2012 02 17. 13:48
Hát ez is fiú! :) Megkönnyeztem. Gratulálok "ezisfiú"-hoz! :)))
→ válasz erre
2012 02 17. 14:06
Gratulálok!!! Én is nagyon megkönnyeztem!
→ válasz erre
2012 02 17. 14:38
Gratulálok a második kisfiúhoz!!!!!! :)
→ válasz erre
2012 02 17. 15:26
Még egy kisfiú! Gratula Szofi! Csini a pocid!:)
→ válasz erre
2012 02 17. 16:00
Gratulálok, Szofi!
→ válasz erre
2012 02 17. 17:26
Gratulálok:))...annyira szépen írsz!

→ válasz erre
2012 02 17. 19:07
Éljen, éljen! (és gatya felköt.:DDDD...enyémfiúk épp fürdenek de inkább amolyan disznóvágáshoz hasonló a hangzavar...:DDD )
Kolléganődhöz meg kitartás és részvétem! Nagyobbikommal félidősen vesztettem el utolsó nagyszülőmet, aki gyakorlatilag felnevelt anyukám halála után felesben édesapámmal...szóval átérzem, nagyon is. Hetekig kapargattam magam össze, annyira de annyira akarta látni a dédunokáját, nagyon küzdött érte.:-(((

→ válasz erre
2012 02 18. 06:07
Gratulálok az Ez is fiúhoz:)

Nagyon szépen emlékeztél meg, megkönnyeztem:(
→ válasz erre
2012 02 18. 09:24
hát ezt is megkönnyeztem...
→ válasz erre
2012 02 18. 17:08
Együtt Veled a bánatban (tudod, miért... :( ), és együtt az örömben is (ezt is tudod, miért... :D )!
→ válasz erre
2012 02 18. 19:48
én 8 hónapos várandós voltam amikor anyukám meghalt.Teljesen át tudom érezni amit leírtál.
Gratulálok a fiacskádhoz
→ válasz erre
2012 02 18. 22:19
Ne haragudj, nem tudom, miért küldte el még egyszer... De törölni nem tudom...
→ válasz erre
2012 02 22. 14:32
Sajnálom Szofi, részvétem. :(
Óriási ölelés és gratula ezisfiúhoz :))
Legalább mindkét lánykámnak van már párja :))
→ válasz erre
2012 03 26. 12:19
Nagyon szép az írás.
Anyukám egy hónapja halt meg, és rettenetes fájdalom, amin keresztülmegyek.
Nekem még nincs gyermekem, az utóbbi hónapokban tervezgettük, hogy hamarosan szeretnénk.
Ez a mérhetetlen fájdalom ami most ér, az a felismerés ilyen közelről, hogy mindannyian meghalunk valamikor rémítő.
Én ezt a szenvedést senkinek nem kívánom.
Arra gondolok, ha lesz gyermekem szenvedni fog, amikor én meghalok, és én is szenvedek,
mert tudom, hogy mi vár rá majd akkor. Nagyon félek, és nem tudom, mi lesz mostantól. Én anyaként képzeltem el az életemet. Lehet ezen ép ésszel túljutni? Ne haragudjatok, hogy ide írtam, kétségbe vagyok esve.
→ válasz erre
2012 03 26. 14:01
dia
liliomvirág, lehet, persze. Én az öcsémet vesztettem el 15 éve, anyut pedig 2 éve. Nem mondom, hogy könnyű, és igen, főleg az benne a rémisztő, hogy szembesít azzal, hogy egyszer neked is annyi lesz, de van ezen túl is élet. Teljesen természetes, amit érzel, sőt, az lenne a baj, ha nem így éreznéd magad.

Adj magadnak időt, engedd meg magadnak, hogy ilyen és még ennél is őrültebb gondolatok keringjenek a fejedben. Jobb lesz. Nincs konkrét időpont rendelve hozzá, de egyszer csak azt fogod észrevenni, hogy már kevésbé fáj. (Persze, mikor észreveszed, akkor majd megint letaglóz, de aztán megint visszahúzódik.)

Fogsz még mosolyogni, nevetni, örülni a tavasznak, és igenis, fogsz még te anyukaként magyarázni egy kisgyereknek, hogy kicsim, ez az élet rendje, de mindig veled maradok a szívedben. Mert így van. Veled is itt maradt anyukád, ott van benned, az utolsó sejtedig.

Kívánok sok erőt a most még friss fájdalom elviseléséhez. Meg egy nagy ölelést is küldök neked így virtuálisan...
→ válasz erre
2012 03 26. 15:18
Bármennyire szeretném, még nehéz elhinni, hogy így lesz egyszer. Óóó, Dia, sírok, és nagyon köszönöm ezeket a biztató sorokat és az ölelést is Neked!
→ válasz erre
2012 03 26. 16:37
dia
Tudom, hogy most még hihetetlen. De nem mondanám, ha nem ez lenne a tapasztalatom... Kitartás, és gondolj arra, hogy az anyukád azt szeretné, ha így lenne. Nekem ez sokat segített...
→ válasz erre
2012 03 26. 21:12
Köszönöm!
→ válasz erre
X
EZT MÁR OLVASTAD?