Terhesnapló 3. - Jó egy kicsit elmélkedni

Voltam a szokásos terhesgondozáson, az orvosom elismerően biccentett a másfél kilónyi hízásom hallatán, és rendkívül elégedett volt a magzatom genetikai ultrahang eredményeivel. „A gyerek tudja a leckét – mondta - éppen akkora, amekkorának lennie kell!”. Meghallgattuk dopplerrel a szívhangját, és nevetve konstatáltuk, hogy a szíve éppen kettőt üt, míg az enyém egyet – ugyanis a sajátom is behallatszott. A vérnyomásom is rendeződött, figyelem, szépen figyelgetem azért továbbra is.

A kisfiam kezdi megérteni, hogy „lakik” egy baba a pocakomban, és úgy hívja, hogy „a kistestvér”. Tegnap határozottan közölte, hogy azonnal „nyissam ki a kistestvért”, és maga látott hozzá ruházatom szétfejtésének. Ahogy hozzáfért a hasamhoz, „Megtrombizom a kistestvért!” felkiáltással belefújt a pocakomba, éppen úgy, ahogy mi szoktunk az övébe beletrombitálni fürdés után. Nagyon édes jelenet volt.

A férjem mostanában vetette bele magát még jobban az apai érzésekbe, olyannyira komolyan véve a kötelezettségeit, hogy egy névválasztó excel táblázatot szerkesztett. Semennyire se zavarta az a tény, hogy nálam szóba sem jöhető nevekkel pakolta tele, mint például a Gyula vagy a Hannibál. Kerültek be azért közös kedvencek is, például a Vilmos és a Sebestyén. A Csongor mindhármunknál az elsők közt van, de azt mégsem választhatjuk, még azt hinnék a kedves olvasók, hogy a Babaneten csak ilyen nevű gyereket lehet szülni.

Titkos favoritom is mindkettőnknél az első ötben szerepel, ez a Botond. A kisfiamat Csanádnak hívják, és úgy gondolom, nagyon jól illik hangulatában és hangzásában a két név egymáshoz. Mindkettő „d”-re végződik, mindkettőben vagy egy három betűs értelmes szó, mint a „bot” és a „nád”, és ezt a kettőt egy gyönyörű asszociációval, a buzogánnyal lehet összekötni. Tudom, hogy rajtam kívül ilyen marhaságokra senki sem következtet, de engem örömmel tölt el a gondolat, hogy a testvéreket nem csak a vér szava, hanem a nevük is összeköti.

Kiderült, hogy a titkos kedvencem nem is olyan titkos, jóformán minden ismerősöm Botinak szólítja a gyermekemet, de én tisztelve az édesapját egy fakír türelmével várom, hogy ő is dűlőre jusson. Ugyanis a nagy gond az, hogy hiába a névválasztó táblázat és a többféle súlyozásos számolás-hegyek, sajnos életem párja nem jutott előrébb a döntéshozatalban. Olyan emberrel, aki pedig maga sem tudja, hogy mit akar, igen nehéz vitatkozni, pláne egyezségre jutni.

Eszembe jutott, hogy mire a kisfiammal idáig eljutottam a terhességben, addigra már négyszer voltunk közös ultrahangon a férjemmel, most pedig úgy hozta az élet, hogy még egyszer sem. Hála a meglehetősen bárdolatlan ultrahangos orvosnak, akihez legutóbb volt szerencsém, elhatároztam, hogy a 24-25. hét környékén elmegyünk egy 4D-s ultrahangra együtt, legyen egy igazán szép élményünk. Szerintem segítene az apukájának, ha láthatná a kisebbik gyermekét, talán élőbben élné meg a közelgő találkozást, és az újonnan felfedezett közelség előrevinne minket a névválasztásban is. Arról nem is beszélve, hogy a saját szemével is meggyőződhetne arról, hogy ismételten fiúgyermeket nemzett.

A munkával körülbelül úgy haladok, mint Emberem a névválasztással. Valahogy olyan érzésem van, hogyha egy feladatot végre leharcolok, akkor öt másik ugrik elő helyette. Tegnapelőtt este negyed kilencre értem haza, tegnap negyed hétre, ma negyed nyolcra. Lássuk be, nem egy szép átlag. Próbálom még hinni, hogy az április könnyebb lesz, és nem arra gondolni, hogy a március kapcsán is már ezt reméltem.

A kisbabám minden nap egyre erőteljesebben ad életjelt magáról, főleg olyankor, mikor nyugodtan meredek a monitorra, vagy csendben fekszem. Amit rendkívül nehezményez: ha hosszasan előre dőlök ültőhelyemben. Ilyenkor először csak finom kaparászással jelzi, hogy nincs megelégedve szorult helyzetével, míg végül rúgkapálni kezd, ezzel kifejezve nemtetszését arra vonatkozóan, hogy a saját anyja préseli őt össze.

Ma is nyugodtan, sorsomba beletörődve ültem egy maratoni értekezleten, mikor mocorogni kezdett. Óvatosan becsúsztattam a kezem a pulcsim alá, és rásimítottam a pocakomra, ott, ahol a mocorgást éreztem. És ekkor jött a meglepetés: a kicsi fiam először rúgott akkorát, hogy kívülről, a kezemmel is éreztem. Alig várom, hogy ezt a tudományát megmutassa az édesapjának is. Aki azonnal rájönne, hogy ilyen kemény legény bizony csak egy Botond lehet!

Szofi