Terhesnapló 3. – Vidáman készülök a húsvétra

Pénteken betöltöttem a 25. terhességi hetet, ennek örömére konstatáltam, hogy a bal alsó ötös fogamon nem túl kis méretű szuvasodás keletkezett. Igazából fel sem háborodtam az élet igazságtalanságán, ugyanis nekem világéletemben olyan rosszak voltak a fogaim, hogy örülhetek, hogy még nincsen pohárban csattogós protkóm. A felfedezést egész hétvégén át tartó önostorozás követte, miszerint „hogy nem vettem észre azt az odút idáig?” Amely gondolatmenetben odáig jutottam, hogy vagy egy nap alatt lyukadt ki, vagy vak vagyok. És ezek egyike sem valószínű…

Hétfőn reggel a fogorvosnál kezdtem, fogvacogva, remegve, mint egy első randevús szűzleány. Nem tudom, hogy vagytok vele, de én inkább tízszer elmegyek nőgyógyászhoz, mint egyszer fogorvoshoz, pedig az se egy nagy élvezet. A doki faarccal megállapította, hogy más gond nincs, beadta az érzéstelenítőt, és fúrni kezdett. Ezt a tevékenységét pedig nem igazán akarta abbahagyni vagy fél óráig, amikor is már zsugorba merevedett a tátott állkapcsom.

Mikor elkezdte végre a tömést, azt is megláttam a szemüvege tükröződésében, hogy mi tartott ennyi ideig: a fogamnak megvolt körben a fala, de középen nem is egy odú, hanem egy üres kráter tátongott. Azt hittem megállt az idő, és én ott maradok örökre, hatalmasra tátott szájjal, mikor végre egy óra múltán közölte: végeztünk. Én szomorúan érzékeltem, hogy nemhogy beszélni nem tudok a szétfeszült és elzsibbadt számmal, de becsukni is alig sikerült, és csak bízni tudtam abban, hogy nem folyik a nyálam. Íme, az elegáns és előkelő kismama és HR manager.

Szerdán még vadabb dolgok következtek. Bekevertem szépen a 75 gramm glükózt citromlével, vízzel, és elindultam a cukorterheléses vérvételre. Szúrtak, éhgyomorra, aztán megittam a „löttyöt” - ezt az orvosi terminust maga a nővér használta. Hát, mit mondhatnék, azon kívül, hogy háttal nem kezdünk mondatot, csak az ájulás szélén: metál volt. Én már nem is emlékeztem, hogy ez ennyire durván tömény.

Még tartottam magam egy darabig, de mire hazaértem, masszív hányingerem lett. Vízszintesben is forgott velem a szoba, mint egy jobbfajta részegség után, csak azért nem dobtam ki a rókabőrt, mert attól féltem, hogy akkor az egészet meg kell ismételni. A második vérvétel után bementem dolgozni, de csak ültem az asztalnál védtelen kis lárvaként, aki csak hatalmas szemekkel néz ki a fejéből. Később az émelygéshez brutális fejfájás társult, az a fajta, mintha az embert jól fejtetőn vágták volna ólmosbottal. És a vérnyomásom felment 140 körülre, aminek szintén nem tudtam érthető módon örülni.

Estére szedtem össze magam, mire átjöttek a barátaink tojást festeni. Feltettem a tojásokat főni. Már majdnem megfőttek, mikor ráébredtem, hogy elfelejtettem ecettel zsírtalanítani a dögöket. Barátnőmmel egymást bíztatva úgy döntöttünk, hogy ez utólag is remek lesz, sőt, egyből beleöntöttük az ecetet a megfőtt tojások tűzforró vizébe. Hatalmas gőzfelhő csapott fel, és Dom Perignon italát megszégyenítő pezsgésnek indult az egész fazék, ahogy a forró ecetes víz elkezdte kioldani a tojásokból a kalciumot. Mielőtt a blend-a-med reklám lágy héjú tojásává változott volna az összes, villámgyorsan kiszedtük őket a vízből.

Kicsit túl gyorsan. Pontos számok említése nélkül: néhány összetört. Sebaj, leírtuk a veszteséget, nekiültünk a viaszkrétázásnak. Azaz ültünk volna, ha a tojások közben nem hűltek volna ki. Így kénytelenek voltunk újabb forró vízre szert tenni, és azzal leönteni őket, hogy újra átmelegedjenek. Nem is részletezném tovább. A lényeg az, hogy este tízkor úgy kerültem ágyba, mint akit agyonvertek, de tíz darab szép és tíz darab közepesen ocsmány hímes tojás boldog tulajdonosa voltam.

A mai nap a répatorta sütésé volt, egy másik drága barátnőmmel. A fél kiló répát először is le kell reszelni a recept szerint. A sajtreszelőn, mert úgy a legfinomabb. Egyetlen szál és az összes ujjunk lereszelése után úgy döntöttünk, hogy tulajdonképpen le lehet azt a nagy lyukún is reszelni. Már csak a mogyoró, a dió és a mandula összedarabolása volt nehéz feladat. Sebaj, isteni technikám van, konyharuhába tekerve húsklopfolóval összetörni az átkozottul kemény magvakat. Sajnos a klopfoló hamarabb feladta, mint a magok, a nyél és a fej a második percben elváltak egymástól, mint ágtól a levél. Nem gond, megragasztom. Megragasztanám, ha nem száradt volna be a ragasztó. Nem gond, majd a kezembe fogva a nyelet intézem el.

Fél óra múlva szakadt rólam a víz, és azt éreztem, nem csak meg tudnék, hanem meg is szeretnék ölni valakit. Este tíz után elkészült a két torta, már csak a cukormáz és a díszítés hiányzott, ez már seperc alatt megvan. Jobb esetben… Ha az ember ügyesen eltalálja azt az időpillanatot, mikor a cukormáz már nem folyik, de még nem szilárdult meg. Mondanom se kell, ez most nem jött össze. A marcipán virágocskák és az apró csokidrazsé-tojások szépen mind-mind lefolytak oldalt a tortáról az összes cukormázzal együtt. Fontolgattam egy ordítva felzokogást, de végül győzött az önuralom utolsó halovány szikrája. Elhihetitek, hogy extatikus pillanat volt, mikor végre betettem a kész, másodszorra feldíszített, gyönyörű tortámat a hűtőbe, a barátnőm pedig a másik tortával a kezében taxit hívott.

A férjem az első körös szétfolyt díszítés bekebelezése és a torta képének közösségi oldalon történő büszke elhelyezése után vidáman horkol a háttérben, míg én még mindig a munkaruhámban, a nájlon zokniba beledagadt bokákkal és cukormázas hajjal, kifolyni készülő szemekkel ülök a gép előtt, és nektek írok. Hiába, ez az anyák sorsa…

Szofi