Terhesnapló 3. – Szofi és a foci EB

A világbajnoki döntő elvesztése után nagy reményeket fűztem kedvenceim EB aranyérméhez - milyen romantikus lett volna 16 év várakozás után másodszülött fiam világrajövetelének évében elhozni egy ilyen fontos trófeát.

Közben a hollandok sajnálatos módon a kiesés szélére sodorták magukat, úgyhogy úgy tűnik, várnom kell még az álmom beteljesülésére, de erről múlt hét pénteken még fogalmam sem volt, tehát bőszen rángattam a lelakatolt kocsmaajtót, hátha csoda történik. Az autóból eközben három nőszemély és egy egyéves kislány röhögött ki, majd még két nőszemély, és még egy egyéves kislány szórakozott remekül az akcióm történetén a rusztikus parasztházból lett vendégház-szállásunk teraszán. Csajos hétvégén voltunk ugyanis, két éjszakára, méghozzá a babanetes barátnőimmel.

2008. 09. 16-án regisztráltam a Babanetre, és csatlakoztam a 2009. májusi babák topikhoz, melyben 50 egészséges gyermek született azon a tavaszon, köztük az én Csanádkám. Ahogy az már lenni szokott, az olyan helyeken, ahol sok nő van, még ha csak virtuálisan is, de összezárva, úgy a mi topikunk élete sem volt mentes a feszültségektől, sőt a férjem szóhasználatával élve a „babanetes botrányoktól”.

Jöttek-mentek, visszatértek a fórumozók, és megindult egy természetes klikkesedési folyamat is. Aminek viszont örülök, hogy bár zárt formában, többszörösen újraalakulva és megújulva, de a topik ma is él. Nagyon sokat köszönhetek neki, hiszen mikor Csanádot vártam, egyetlen Brüsszelben élő barátnőmet kivéve, senki nem tudta a korosztályomban megforduló ismerősök és barátok közül, hogy eszik-e vagy isszák a gyerekvárást. A mai napig hálás vagyok az akkor még vadidegen topiktársaknak azért a rengeteg tanácsért és segítségért, amit a terhesség időszakában, majd azt követően is kaptam.
Visszatérve a klikkesedésre, a topikon belül hatan kötöttünk olyan szoros ismeretséget, amit így három-négy év elteltével azt hiszem, nyugodt szívvel nevezhetek barátságnak.

Hatan vettük a nyakunkba tehát Veszprém megyét egy hétvége erejéig, férjeket nem vittünk, sőt a gyerekek közül is csak azt a kettőt, akinek még anyatejre volt szüksége. És Micót, természetesen. Ő volt az egyetlen legény a gáton. És hogy mit is szerettünk volna csinálni? Én a magam részéről végre SEMMIT, és a többiek részéről is nagyjából ez az igény merült fel. Pihentünk, szórakoztunk, nevetgéltünk, fecsegtünk. Színtiszta feltöltődés volt. Még azt is ignorálni tudtam, hogy képtelen vagyok szopipárna-támasztás nélkül aludni, és hogy akkorára dagad estére a bokám, mint egy fél kilós rozsos cipó.

Csani nagyon örült nekem, mikor vasárnap délután megérkeztem, és úgy vettem észre, hogy a kistestvér iránt is megélénkült az érdeklődése. Micó babának szólítja, sokszor odahajtja a fejét a pocakomra, és azt kérdezi: „Anya, mit mond a Micó baba?”. A kedvenc jelenetem azonban az volt, mikor megemlítettem neki, hogy csuklik szegény Micóka, mire Csanád teljesen logikusan így reagált: „Akkor gyorsan igyál vizet neki!”

Szerdán túlestem az utolsó nőgyógyászati vizsgálaton az orvosom magánrendelőjében, jövő héttől már a kórházban találkozunk majd hetente az NST-k után. Hála istennek minden továbbra is a legnagyobb rendben van, tökéletes szívhang, tökéletes súlygyarapodás (6 kg), tökéletes vérnyomás, tökéletes méhszáj. A koponya rögzült – ez sok mindent megmagyaráz, ami az egyre elviselhetetlenebb szeméremcsont – fájdalmat illeti…

Az orvosom elsütötte, hogy úgy emlékszik, hogy már az első is könnyű és gyors szülés volt, nem igaz? Mire cinikusan megjegyeztem, hogy onnantól kezdve, hogy ő odaért már valóban nem volt sok hátra. Erre volt képe röhögve azt mondani, hogy „na, ami előtte volt, abba azért nem halt bele!” – olyan metsző pillantást küldtem felé, hogy jobbnak látta témát változtatni, mielőtt a tekintet-dobócsillagok elérik a retináját. Így inkább megbeszéltük, hogy hogyan fogom majd elhagyni a vérnyomáscsökkentőt. Holmi erőszakos szülésindításról szabadságolásból kifolyólag szó sem esett, így megnyugtattam magam, hogy csak bebeszéltem magamnak a múltkorit.

Ma legnagyobb szomorúságomra visszautazott a testvérem Angliába, aki két napot töltött itthon. Kivittem a reptérre, majd bánatomat a már oly sok nőt megvigasztaló shoppingolásba fojtottam. Megvettem az utolsó szükséges elemeit a kórházi csomagomnak, amit ebben a pillanatban késznek is nyilvánítok. Rájöttem továbbá, hogy szegény Micónak nincs egy darab új ruhája se, hiszen vagy Csaniról maradtak meg az újszülött ruhácskák, vagy kölcsön kaptuk őket. Így hát azt gondoltam, hadd legyen szegénynek legalább egyetlen egy új ruhája, amiben hazahozzuk a kórházból.

Maradjunk annyiban, hogy minimum ötször kell a gyereket hazahozni a kórházból, alsó hangon három évszak különböző időjárási viszonylatai közt ahhoz, hogy kihasználjunk az általam ma felvásárolt készleteket.

Szofi