Terhesnapló 3. – Szerencse, sas, gólya és a mindenórás kismama

Bizony, jól sejtitek, Dr. Brutál neve rajzolódott ki előttem ékes fekete betűkkel. Dr. Brutál nem csak fizikailag brutális, hanem sajnos verbálisan is, így mérsékelten vigasztalt, hogy ezúttal csak szóban kell érintkeznünk. Ő nem egyszerűen bunkó, amihez azért a pesti utcákon és közintézményekben hozzá lehet szokni, hanem extrém módon: az ember elgondolkodik a vele való találkozáskor azon, hogy a társadalom vajon hogy nem vet ki magából egy ilyen embert?!

Egy óra múlva kedvszegetten ücsörögtem a folyosón, és vártam a végzetem, hogy az utolsó ultrahangos élményemet is tönkretegyék. Közben egy idős hölgy kopogott be az ajtón, és Dr. Brutált kereste. Már ezen is meglepődtem, hogy valaki önszántából szeretne vele találkozni, de az asszisztens válasza egyenesen sokkolt: „Nincs ma itt, és nem is lesz, mostantól egy hónapig a szabadságát tölti.”

Nehezen fogtam fel a szerencsémet. Hiszen ez azt jelenti, hogy nemcsak a mai napot úsztam meg, hanem azt is, hogy a szülésemkor találkozzak vele. Mi több, legszörnyűbb rémálmaim forgatókönyvét is eldobhatom: miszerint a kettőből ő lesz az egyik ügyeletes orvos, mikor a dokim szabadsága alatt szülni megyek, és a másiknak sajnos a fejére esik egy tégla, miközben hozzám siet. Annyira boldog voltam, abban a pillanatban nem is értettem, hogy hogyan vannak a Földön olyan emberek, akik szerint Isten nem létezik?!

Az ultrahangon kiderült, hogy a kis Micó remek egészségnek örvend, aktuális becsült súlya 3300 gramm, a fejkörfogata pedig 33 cm. Lepény a hátsó falon tapad, érettségi foka II-III., ami azt hiszem, jónak számít, és fejvégű fekvésben várja a rakétakilövést.

Másnap reggel hét órakor jött el a következő ctg vizsgálatom időpontja. Sajnos gyalázatosan sikeredett. Micót egyszerűen nem lehetett felébreszteni. Szőlőcukor, állás, rázogatás mit sem ért, de csak akkor kezdtem igazán megijedni, mikor egy ilyen berregő-sokkolóval támadtak a hasamra, és azzal sem jártak sikerrel. A ctg-n egy egyenes vonal látszott, azaz kettő, mivel a méhtevékenységem is konvergált a nullához. Ica, a szülésznőm ott sopánkodott, hogy ez nem lesz jó, a vizsgálatot meg kell ismételni, és még az is lehet, hogy befektetnek. Majd ezek után csodálkoztunk, hogy 150 volt a vérnyomásom.

Kínjaimat tovább tetézte, hogy nem mertem bevallani, hogy a hajnali kapkodásban elfelejtettem a vérnyomáscsökkentő gyógyszeremet bevenni. A vizeletemben nem mutatkozott fehérje, így az ítélet az lett, hogy tizenegy órára jöjjek vissza, lehetőleg bekajálva-bepiálva.

Halálra aggódtam magam, hogy mi lehet Micóval. Ugyanis a történtek egyetlen kézenfekvő magyarázatát abban láttam, hogy a gyermekem kómába esett. Vagy elragadta egy sas, és műszívdobogásra cserélte…

Tizenegykor mondanom sem kell, hogy minden a legnagyobb rendben volt, Micó vígan mocorgott, és a görbék is szépen lekövették egymást, az orvosom pedig rendkívül elégedett volt. Utána meg is vizsgált, és boldogan közölte, hogy minden nagyszerű, tökéletesen zárt a méhszáj. Nos, hazudnék, ha nem mondanám: szerettem volna végre életemben először valami mást hallani, olyankor is, amikor nem éppen már órák óta vajúdok.

A doktor kedvét azonban nem akartam letörni, aki rendkívül vidám volt a gondolatra, hogy a jelek szerint nem érkezik hamarabb Micó, így meg tudjuk várni egyben, amíg ő visszaérkezik az egyhetes nyaralásáról július 13.-án. No, majd kiderül.

Amíg az orvosra vártam, addig leültem egy padra a gyermekágyas osztályon. Innen pont ráláttam a 19-es ajtóra, ahol Csanival anno feküdtünk. Nagy csönd volt és kihaltság, a rekkenő hőségben nemhogy ember nem járt a folyosókon, de még a levegő se mozdult. Egyszer csak osonó léptekkel megjelent egy apuka, aki nyilvánvalóan azért jött, hogy a feleségét és az újszülött gyermekét hazavigye. Az ember megvolt vagy 110 kiló és két méter magas, mégis úgy lépett be a szobába, mintha hímes tojásokon járna, és az arcán valami éteri mosoly ült.

Nagyon megható élmény volt. Hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy a negyven fokos kánikulában izzadtság- vagy könnycseppek folynak végig az arcomon. Kisvártatva kihozták a szuszogó gombócot, a kisbabájukat, és láttam, hogy ennek a családnak nem létezik most más, csak ez a pillanat. És hirtelen, belesajdult a szívem, szinte fájt a vágy, hogy én is itt legyek újra, én is átéljem azt a csodát, hogy gyarapodik a család, és magamhoz ölelhessem azt a gyermeket fizikai valójában, akit közel kilenc hónapja hordozok a hasamban és a szívemben.

Az persze nem lenne rossz, ha a gólya rögtön egy hideg frontot is mellékelne a küldeményhez.

Szofi