Terhesnapló 3. – Óvodaválasztás és hullócsillagok
Gyerekek, én úgy érzem magam, mint akit háromszor kihánytak. Majd az április könnyebb lesz – na, ez a gondolat merő naivitás volt a részemről. Hiszen tudhattam volna, hogy, még ha valamivel kevesebb is az extrasürgős, extrafontos, extrarengeteg munka, akkor is beérkezve az utolsó trimeszter kapujába, hamarabb fáradok, nehezebben mozgok, és a fizikai tényezőkön kívül egy csomó más teendő is vár rám. Arról nem is beszélve, hogy a DVD lejátszónk még hetekkel ezelőtt elromlott, nincsenek kicserélve a kiégett villanykörték időtlen idők óta, és a kocsin még mindig téli gumi van. Hol van mindeközben a férjem – kérdezhetjük teljes joggal, de a kiábrándító válasz az, hogy ő még nálam is többet robotol.c
Pénteken lettem 26 hetes kismama, és ezen a napon elhatároztuk, hogy elmegyünk „nyaralni”. Persze nem igazi nyaralás lesz, hanem inkább „tavaszolás”, de lássuk be, a nyarunk egész másról fog szólni. Tehát, Csanival elmegyünk három éjszakára hármasban, még így utoljára, aztán pedig a kedves férjemmel töltünk el három romantikus éjszakát egy kastélyszállóban. Egy darabig azt is utoljára.
Ez a döntés meghozta a kedvem a botrányosan sikerült készülődést követő húsvéti ünnepekhez. Minden megvolt, ami kell: sonka, tojás, répatorta, apró ajándékok, locsolkodás, pihenés. Napsütésből lehetett volna több, de ne legyünk telhetetlenek.
Aztán kedden belezuhantam a munkába. Szerda reggel elmentünk Csani leendő óvodájának a nyílt napjára. Édes kisfiam hamar feltalálta magát, alig akart eljönni. Az épület és az udvar kulturált, sok a játék, a csoportszobák tágasak és világosak. Az egyetlen bajom azzal volt, amire a szakemberek azt mondják, hogy a legfontosabb. Az óvónőkkel. Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet senkit egy ötperces beszélgetés alatt megítélni, és az is lehet, hogy zsigerből utálok mindenkit, aki anyahelyettes próbál lenni a fiam életében, de nekem mindkét nénivel bajom volt.
Az egyikről azt hittem, hogy takarítónő, vagy maximum dadus, ahogy a kinyúlt mackónadrágjában, lógó frizurájával és a bozontos szemöldökével közelített. Oké, nem születhet mindenki szépnek, de ez mégiscsak egy óvodai nyílt nap, az isten szerelmére, a jobbik mackója meg egy fésű a kezébe akadhatott volna. A másik hölgy bár sokkal idősebb lehetett, mégis csinosabb volt. Csani hamar hozzá csapódott. Odaállt mellé, és nézte, hogy mit építenek a gyerekek. És csak állt, állt, hosszú percekig, amíg meg nem unta, aztán elment. Anélkül, hogy az óvónéni szólt volna hozzá, rámosolygott volna, vagy akár csak ránézett volna. Nekem ez úgy, de úgy fájt, mintha tűket szurkáltak volna a szívembe.
Nem értem ezt. Ha én vagyok az óvónéni, és odajön egy bátor, édes, új kisfiú, és szemmel láthatóan érdeklődve figyeli a többiek játékát, csak egy szóra vár, hogy csatlakozzon, akkor hogy bírja ki, hogy ne mondjon annyit: gyere kicsikém, építs velünk? Szerencsére kiderült, hogy a két hölgy szeptembertől külön válik, egy-egy új kolleginát kapnak, és két külön kiscsoportot fognak vinni. Így talán van remény, hogy az újak majd mások lesznek. Vagy annak is van esélye, hogy téves volt az első benyomásom, és a takarítóvónő a világ legápoltabb teremtése, csak éppen tegnap derült ki, hogy elhagyja a férje. A másik néni pedig a legtökéletesebb anyahelyettes, csak periférikus vakságban szenved…
A sógornőm lebetegedett, így aznap délután nekem kellett Csaniért mennem a bölcsibe, és vele együtt elhozni a terheléses vércukor és a laborvizsgálatok eredményét. Ez nem volt olyan egyszerű. Ugyanis Csani mindenhová szeretett volna menni, villamosra szállni, galambokat kergeti, csak éppen a laboratóriumba nem. Az öt perces utat huszonöt perc alatt tettük meg, többszöri könyörgés-fegyelmezés végtelen köreit futva, miközben egy nyugdíjas tetű sebességével haladtunk előre. Én háromszor leizzadtam, de végre a kezemben tartottam a leletet, a cukornál megkönnyebbültem, nagyon szép eredmény, 5,79 a 120 perces, érdemes volt szenvedni.
Megfordítottam a lapot, a vérképen néhány csillag, kismamáknál előfordul, sebaj, lejjebb néztem, és akkor jött a sokkhatás. Augusztusi csillaghullásos éjszakák nem foghatók a vizeleteredményem melletti állapotokhoz. Minden, minden egyes elem csillagos, és még csak azt sem mondhatnánk, hogy a számok köszönőviszonyban voltak a határértékekkel. Levert a víz, negyedszerre is, hiszen ez csak egyetlen dologra utalhat: fertőzésre, aminek kizárólagos és egyenes következménye a koraszülés. Ezt remekül be is beszéltem magamnak, miközben Csanádot rángattam az orvosom hála istennek éppen esedékes magánrendelése felé.
A kiképző őrmester - így hívom a dokim asszisztensét, képzelhetitek – csodálkozva nézett rám, mikor ziláltan beviharzottam a fülemről is lógó papírral, táskával, gyerekkel és játékbusszal. Elhebegtem, hogy mindjárt megkoraszülök, mire majdnem röhögő görcsöt kapott, és indítványozta, hogy e helyett inkább menjek haza, és mossam át a vesémet. Ez se hangzott sokkal jobban, mint a koraszülés… Vegyem ki, és mossam a csapban, vagy mit akar ez?! Látva értetlen arckifejezésemet elmagyarázta, hogy sok teát kell főzni, meginni, és pisilni. Ez a vesemosás. Aztán két nap múlva megismételjük a labor vizsgálatot. Némileg megnyugodtam, hogy mégsem vagyunk életveszélyben, és hazaindultam teát főzni.
Ma megnéztem egy másik ovit, abban maradtam magammal, hogy körülbelül ugyanolyan, mint a másik, csak itt vegyes csoportok vannak. Nem is tudom, hogy jó-e az? Utána végig ezen agyaltam, miközben este nyolcig rohangáltam, és lélekszakadva estem haza fektetésre. Ezek után színtiszta felüdülés volt végre az alfelemen kényelmesen elhelyezkedve leülni a gép elé, és cikkírásba fogni.
A pocaklakóm is nagyon boldog lehetett, mert eszméletlen örömtáncba kezdett. Legalábbis olyanba, mintha volna végre neve. De nem, erre ma már nem gondolunk. Scarlett O’Haráról kell példát vennem: most iszom egy citromos sört, a többit, minden mást pedig majd holnap…
Szofi
Szofi, 2012. április 13.
Babanet hozzászólások(5 hozzászólás)
Az óvónénik velem egy korúak, egyikükkel egy évfolyamban jártunk iskolába, meg zenére, a másikuk meg a nővérem osztálytársa volt. Nagyon szeretem őket, a fiam azonnal elfogadta őket, a nyár végén voltak nálunk családlátogatáson, ahol a fiam alig akarta elengedni őket.
Azóta is nagyon jó a kapcsolat a szülőkkel és a gyerekekkel is. Szerintem ha nem szimpi az óvónéni elsőre, nem biztos, hogy később az lesz.
Nem tudom, hogy jobb-e a vegyes csoport, de ha az óvónéni nem jó, akkor nem fogod szívesen vinni a gyereket és ő sem fogja jól érezni magát.
A mi ovinkba is rengeteg gyerek jár, de az óvónéniknek mindig van egy kedves szava, vagy egy simogatás a gyerek felé. Ugyanez érvényes a dajkára is és nemcsak a sajátunkról beszélek, hanem az egész ovi személyzetéről.
Szerintem sok múlik a nevelőkön, hogy a gyerek hogyan érzi magát, szívesen jár-e oviba, részt vesz majd a foglalkozásokon, vagy csak ül magában.
Tudom, az ovi csak ovi, de ez az első igazán meghatározó közösség a gyerekek nagy részének, itt készítik fel őket az iskolára és ez nem mindegy, hogy hogyan történik.
Bocsánat, hogy hosszú lére eresztettem, de szívügyem, hogy a kisgyerek egy szerető és szerethető közösségben legyen akkor is, ha nem a közvetlen családjával van. Jó egészséget kívánok nektek, vigyázz magadra!
Édesanyám óvónő, s így mi belülről is látjuk azt a szitut, amit most felvázoltál. Első látásra unszimpatikus óvónéni. Na ezek a "fajták" szoktak azok lenni, akik később sem változnak meg, s ha a párjuk nem egy nagyon kedves, aranyos, segítőkész ember, akkor bizony kínszenvedés lesz a gyermeknek az óvodai élet.
A vegyes csoportok szerintem nem feltétlenül rosszak. Főleg, ha a nevelők is szuperek hozzá .... Akkor az első benyomás tényleg sokat számít.
Sok sikert az ovi választáshoz. Kívánom, hogy Nektek legyenek a legszuperebb óvónénitek!