Terhesnapló 3. – Majdnem kettesben

Lázasan kapirgáltam az agyam hátsó zugában, hogy milyen tevékenységekkel is ütöttük agyon az időt, amikor még nem volt gyerekünk. Azonban a legtöbb programot Micó egyre súlyosabban érezhető jelenléte keresztülhúzta. Már nem szívesen pancsolnék élő vízben, így a Velencei-tavi kirándulás kilőve, a koncertek nagyon hangosak, ráadásul már állni sem bírok, fáj a csípőm minden pontja külön-külön, így a szakadatlan vad szexszel töltött éjszaka sem volt kecsegtető opció.

Végül randevúzgattunk: későn keltünk, kávézóban ebédeltünk és moziba mentünk. És természeten az EB meccsek történéseit is árgus szemekkel követtük nyomon, miközben hideg sört - vagy esetemben annak utánzatát - szürcsöltünk kézen fogva.

Azért nagyon furcsa volt Csani nélkül. Soha nem volt még ennyi ideig távol tőlünk, és sem érzelmileg, sem fizikailag nem volt könnyű feldolgozni a hiányát. A férjem még tegnap este is megkérdezte, mikor fürdetési időben vacsorázni indultunk a Vörösmarty térre, hogy ki is vigyáz most Csanira; továbbá lepisszegett, mikor túl hangosan szidtam a felmenőit a holland válogatottnak, mikor nulla ponttal kiestek.

Közben viszont végre volt időm regenerálódni. A legnagyobb lelki harmóniában és nyugalomban befejeztem a gyerekszoba utolsó simításait, szerintem három éve nem volt ilyen szép rendezett a gyerekbarlang. Egy barátnőm szavaival élve, elkezdtem fészket rakni, gyönyörű kisfiú-kuckó kerekedett azon a 17 négyzetméteren. Micónak és magamnak is mindent megvásároltam a nagy találkozásra, és közben nagyon jól megvoltunk a magányos hétköznapokon. Sokszor szóltam hozzá, mindent megbeszéltünk, ő pedig nagyon aranyosan mozgással válaszolt.

Kora reggel felkeltem, délelőtt intéztem a dolgaimat, az ebéd utáni kánikulában pedig lefeküdtem a finom, hűvös szobába szunyókálni. Délután otthon tettem-vettem, vártam haza a férjecskémet. Így teltek a napjaim.

Ahogy egyre nehezebb a pocakom, és egyre inkább fáj a medencém összes porcikája, egyre többször kezdek el a szülésen aggódni. Mert ugye szép szülésem volt, a fájdalmat ki lehetett bírni, három év alatt bizonyára az emlékek is megszépültek. De jött a kisördög, aki azt súgta: „Nehogy úgy járj, mint a cukorterheléses vérvétellel!” Merthogy a cukorterhelésre is úgy emlékeztem, hogy nem volt az olyan rémes. De aztán rájöttem, hogy mégiscsak elég rettenetes volt, miközben újra át kellett rajta esnem.

És elkezdtem felidézni a szüléssel kapcsolatos kellemetlen, fájdalmas, kiszolgáltatott pillanatokat, hogy felkészüljek rá: sajnos ez is a része volt, van és lesz az eseményeknek. Ráadásul, én Csanit a semmiből szültem, semmilyen előjele nem volt. Fogalmam sincs, mi az a jóslófájás vagy leszállt has, a nyákdugóról nem is beszélve. Nem szeretnék szégyenszemre a második gyerekkel vaklármában bevágtázni a kórházba.

Ma túlestem az első NST vagy CTG vizsgálatomon is - sosem tudom mi a különbség a kettő között. Ica, a szülésznőm körbecsókolt, és rendkívüli örömét fejezte ki, hogy ismételten együtt szülhetünk. Micóval minden rendben, bár kénytelen voltam felébreszteni, hogy a vizsgálat elérje a célját, az első tíz percben ugyanis mélyen aludt őkelme. A dokim is beugrott, kezében lobogtatva a negatív streptococcus eredményt. Egy gonddal kevesebb.

A végén szóbahoztam Icánál, hogy elég nagy a valószínűsége, hogy a szülés időpontjában az orvos szabadságon lesz, és ketten maradunk a feladatra. Szerettem volna tudni, hogy szerinte mire számíthatok, érdemes-e tartalék orvost választani, vagy jó az ügyeletes. És a legfontosabb kérdés, hogyan kerüljem el azt az embert, akit az első szülésemnél Dr. Brutálnak neveztem el?

Szánalmasan habogva adtam elő a korábban ezerszer, hideg fejjel átgondolt kérdéseimet. Szerencsére Ica azonnal kapcsolt, és nevetve megsúgta, hogy Dr. Brutállal nem fogunk találkozni, mert ő maga is irtózik a gondolattól, továbbá megígérte, hogy a föld alól keríti majd elő a legjobb orvost, aki mozgósítható. Megkönnyebbülve távoztam, visszanyerve nyugalmamat, újra úgy éreztem, hogy minden rendben lesz, és Icára rábízhatom magam.

Azonban ez a felszabadultság a mai napnak csak a második legfelemelőbb érzése volt. A legcsodálatosabb, mikor délután, egy hét szívhasogató távollét után végre kis hároméves, napon lebarnult, hurkás gyerekkarok fonódtak a nyakam köré, miközben fehér rizsszem fogacskákkal teli szájacska ontotta nyálas puszik tömkelegét az arcomra, és huncut, nevetős gyerekhangon azt kérdezték tőlem: hiányoztam Anyának?

Szofi