Terhesnapló 3. – Gondolatok úton a harmadik emelet felé

Éppen azon elmélkedtem, hogy hihetetlen, hogy máris betöltöttem a tizenhetedik terhességi hetet, sőt javában benne vagyok a tizennyolcadikban. Ma kimenős napom volt, egy régi barátnőmmel pótoltuk be az elmaradt karácsonyi találkozást, és sutyorogtunk egy kávézó sarkában, akár a kamaszok. Ilyenkor rendkívül büszke vagyok magamra, hogy sikerül gyermekes-terhes anya létemre szociális életet élnem, de tíz óra munka és három óra barátnőzés után, ahogy egyedül maradtam az autóban, erőt vesz rajtam a lelkiismeret furdalás. Ma csak reggel találkoztam a kisfiammal, aludni fog, mire hazaérek.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz nagy és okos bátyként, hogy fog reagálni a kistestvér érkezésére. Sajnos máris lemondásokkal jár ez, hiszen kevesebbet emelhetem föl, és ez nem mindig tetszik neki. A legnagyobb botrány akkor tör ki, ha én hozom haza a bölcsiből, és egyedül kellene feljönnie a harmadikra, lift nincs. Ilyenkor megmakacsolja magát, visszafordul a lépcsőházban, elszalad és elbújik a kukák közt, ruházatával gondosan végigtörölve az összes szeméttárolót. Majd lefekszik a földre, és a dackorszak ékes megnyilvánulásaként üvölteni kezd, hogy márpedig ő nem jön, csak ha viszik.

Általában fáradt vagyok az egész napos munkától, kimerülten rohanok be zárás előtt egy perccel a bölcsibe, leszakad a derekam, ahogy ki-be emelgetem a tizenöt és fél kilós gyereket a kocsiba, és emiatt egye mélyebbre és mélyebbre süllyedek, már ami az elveimet illeti. Először még megpróbálom a drága porontyot a Szuperdada című sorozatban látott határozott, ám nyugodt hangon álláspontja újragondolására bíztatni. Mikor ez nem segít, akkor szomorúan hallom, hogy akaratlanul jön ki belőlem a türelmetlen és ingerült hang, ami végül már egészen vékonnyá és hisztérikussá válik.

Ezen a hangon már csak fenyegetőzni szoktam, mint például „Itt hagylak!”, meg „Akkor nem nézhetsz ma mesét!” - ám ennek általában szintén semmilyen hatása nincs a továbbra is lila fejjel ordító 33 hónaposra. A megadás előtti végső fázis, hogy lesüllyedek mindennek a legaljára, és csokoládét, gyümölcsöt és/vagy süteményt ajánlgatok, hogy lefizessem a gyereket, aki egy tapodtat sem mozdul a végeláthatatlan messzeségben úszó harmadik emelet irányába. Persze a következetesség elvének durva sárba tiprásaként végül általában felkapom a kapálódzó hisztigombócot, a hónom alá csapom, és felviszem a harmadikra.

Fönt pedig mind a ketten duzzogunk, mint a bölcsődések. De erre a viselkedésre csak neki van jogalapja. Közben persze lelkifurdalásom van, hogy a kicsit megint kitettem annak, hogy nehezet emeltem, cipekedtem, és ebből bizony nagy baj lehet. De van énnekem más miatt is lelkifurdalásom.

Már most állandóan a bátyjához hasonlítom, pedig tudom, hogy az én testvérem mennyire utálta, ahogy állandóan hozzám hasonlították. Amint mondok valamit a kicsiről, hogy például mennyi lett az AFP eredmény, vagy hogy nézett ki az ultrahangon, vagy mekkorának mérte a szonográfus, valami belső kényszer miatt azonnal hozzáteszem, hogy a kisfiam ekkor ilyen eredményt ért el, amúgy nézett ki, és ennyinek mérték. Ráadásul már most ő az elhanyagoltabb szegény második. Az első terhességemnél még órákat tudtam eltölteni azzal, hogy azon elmélkedtem, milyen csodálatos érzés is az, hogy áldott állapotban vagyok. Most meg másfélszer annyi a munkám, állandóan rohanok, otthon a fiam után rohanok, és mindig mindenhová rohanok. Ha megmozdul a kicsi kincsem, azt örömmel konstatálom, de szó sincs percekig tartó szerelmetes bambulásról, szívekről és pillangókról a fejem körül.

Éppen az utcánkba kanyarodva értem gondolataim sorában idáig. A kocsiajtó puskalövésként dörrent az éjszakában, nagyon mentem volna már, de az ajándékba kapott csokit a hátsó ülésen felejtettem. Meg fog fagyni a mínusz 15 fokban, visszamentem érte. A csizmám visszhangot vert a sötét és kihalt utca szürke épületei közt. Ahogy a ház felé indultam, olyan érzésem volt, mintha követnének. Hátranézve konstatáltam, hogy valóban jön utánam egy férfi, milyen fura, nincs nála semmi, csak egy óriási ajándéktároló zacskó, amilyet az írószer boltokban árulnak.

Azért belém áll a félsz, az ösztönös budapesti paranoia, ketten vagyunk az utcán, ha bántani akar, nem tehetek semmit. Megszaporáztam a lépteimet, ő is gyorsított. Tudtam, hogy ha előtte is érem el a kaput, mire beütöm a kapunyitó kódot, utolér. Nem mertem futni, iszonyúan csúszott a jeges járda. Segélykérően néztem körül, a közeli kávézó fényei messziről hunyorogtak. Végül mégiscsak a kapuhoz mentem, beütöttem a kódot, lesz, ami lesz. Közben egészen közel ért hozzám, gondoltam egyet, és bátran felé fordulva rákérdeztem: ide tetszik jönni? „Nem – felelte - én nem a házba szerettem volna menni, hanem Önhöz. Ezt érezte meg, ezért szólított meg.”

Most már komolyan féltem, hogy egy őrülttel kevert össze a sors ezen a baljós éjszakán. Parancsoljon – néztem rá hidegvérrel, és álltam a tekintetét. A mókás sapka alatt kedves arca volt, a nagy ajándékszatyorral úgy nézett ki a magas hóban, mint egy elveszett télapó. „Az utcán élek nyolc éve. Nem látszik, ugye? Azért nem látszik, mert nem iszom.” Tényleg nem látszott. „Kéregetni szoktam. A szüleim itt éltek a szomszéd házban, ma éjszaka, nem is tudom mi hozott erre, de ahogy felnéztem az ablakra, olyan volt, mintha gyerek lennék megint.” Elhallgatott, elhomályosult a szeme. Nem tudtam, mit mondjak. Ő meg nem beszélt tovább, nem kért pénzt. Kér egy kis csokit? - kérdeztem bénán. Kért. Neki adtam az ajándékba kapott desszertet, ami nálam volt. Tényleg úgy örült, mint egy gyerek.

Felérve a harmadikra odabújtam a szuszogó csomag, a kisfiam mellé, és a másik kezemet a pocakomra simítva megesküdtem a teliholdnak, hogy mindent megteszek, hogy az én gyermekeim sose nézzenek vágyakozva a hideg és sötét utcáról egy család melegen ragyogó ablakára.