Terhesnapló 3. – Fordítva ülünk a lovon

Vasárnap elindultunk nyaralni Siófokra. Sosem hittem, hogy közel hét hónapos terhesen a Balaton parton fog leégni a lábam május elsején, de ez is megesett, és nagyon örülök neki.

Én még soha, de soha nem laktam négycsillagos szálloda lakosztályában, és nagyon boldog voltam, hogy ezt is kipróbálhatom három éjszaka erejéig. Csani így külön szobában tudott aludni, ami mindenkinek sokkal nyugalmasabb volt. A fürdőszobában egy hidromasszázs kád és saját szauna is helyet kapott, aminek a használatát sajnos nekem állapotomból kifolyólag mellőznöm kellett. Persze, ez mit sem rontott azon, mennyire el voltunk ájulva a luxus ilyen, soha nem tapasztalt szintjétől. Isteni időt fogtunk ki, harminc fok, így azonnal belevetetettük magunkat a kinti medencékbe, a fiúk még a Balatont is kipróbálták. Volt játszótér, gyereksarok, gyerekmenü, és korlátlan számú kavics a Balaton vizébe történő bedobáláshoz – igazi gyerekparadicsom. A szálloda is nagyon szép volt, de azért volt egy-két dolog, amin nehezen tudtam felülemelkedni.

Például, miért tesznek dohányzó lakosztályba egy kisgyerekes családot? Persze, kiszellőztettünk, és szag csak nyomokban volt jelen, de kifejezetten tapintatlanságnak éreztem a kirakott hamutálakat. A büfévacsora választéka hiába volt széles, de nagyon unalmas. Egy csomó fantáziátlan étel, natúr csirkecomb meg krumpli, ráadásul nem a leggondosabban elkészítve. Egyiknél se éreztem úgy, hogy húha, na, ezért érdemes volt eljönni egy ilyen színvonalú létesítmény éttermébe.

A legdurvábbnak viszont az alábbi eseménysort értékeltem: volt egy olyan szabály, hogy nem szabad a felnőtteknek - az egyébként relatíve nagy - gyerekmedencében tartózkodni, csak a szélén ülve, végszükség esetén pedig állva. Már helyből nem értettem a szabályt, hogy miért is nem lehet az óriási vízfelületen úszkálni, ugrálni, labdázni, vagy akármit is csinálni a gyermekeddel? Mitől félnek? Hogy a felnőttek elözönlik a medencét, és kiszorítják az 50 köbméter vizet? Vagy belepisilnek, ha eltűnik a fürdőbugyogójuk vonala a vízszint alatt?

De rendben van, ne foglalkozzunk ezzel, a szállodának nyilván megvolt az oka rá, hogy ezt a szabályt hozza, és én ezzel együtt tudok élni, még akkor is, ha nem értem. Azzal viszont nem, hogy mindezt miért egy félreeső, nyúlfarknyi táblán kell közölni, egy 25 soros, apró betűs leiratban, ami ráadásul nem esik útba a medence lépcsője felé. Ehhez képest az úszómester körbejár úgy óránként, és a mások megalázásának lehetőségétől kéjes hangon, átüvölt a medence partjáról a gyanútlan apáknak, anyáknak, sőt, nagymamáknak, hogy „Emelkedjünk fel a medencéből, nem azért van. hogy a felnőttek benne fetrengjenek!”, olyan hangon, mintha az általuk hozott értelmetlennek tűnő regula legalábbis az általános műveltség alapköve lenne.

Persze az ominózus, jól megtermett nagymama oda se figyelt, vidáman nézte az unokákat, vagy talán nagyot is hallott, ami újabb támadásra késztette az úszómester – vaddisznót. „Na, gyorsan-gyorsan, álljunk fel, igen-igen, magához beszélek!” – erre persze már mindenki felfigyelt, a néninek a püspöklila fürdőruhájához hasonlóvá vált az arcszíne, miközben minden szem rászegeződött, ő pedig esetlenül igyekezett feltápászkodni. Én, a talán negyven év múlva esedékes önmagamat látva, olyan szinten háborodtam fel, hogy kötelességemnek éreztem a faragatlan úszómestert a jó modorról és a szállodai szolgáltatások fizetővendégek irányába történő közvetítésének megfelelő kommunikációs eszközeiről azonnali hatállyal felvilágosítani. Persze nem várta meg, hogy egy fél mondatnál többet mondjak, hátat fordított és elment.

Gondolhatnátok, hogy „Na, ez a szegény liba, mindjárt megsajnálom, hogy négy csillagos hotelben nyaralhat, és az a legnagyobb baja, hogy az úszómester nem volt elég udvarias!”. De nem erről van szó. Én fontosnak érzem felhívni a figyelmet egy elég súlyos problémára, amivel nem csak ebben a szállodában, hanem üzletekben, éttermekben nap mint nap egyre gyakrabban találkozom. A személyzet tesz úgy, mintha a fizető vendégeknek szívességet tennének azzal, hogy kiszolgálják.

Fordítva ülünk a lovon. Szerintem, ha valaki hosszas fontolgatás után rászánja magát, hogy komolyabb anyagi erőforrásokat szánjon egy nyaralásra, akkor megérdemli, hogy ár-érték arányban megkapja, amiért fizetett. Vagyis legalább olyan jól érezze magát, mint amennyit kifizetett, hogy úgy érezze, megérte, és itt jön a lényeg: kedve legyen visszatérni, és újabb anyagi erőforrásokat áldozni a szolgáltatásra. Külön dühítő, mikor a személyzettel van a gond, hiszen az udvariasság, a jó szó, egy mosoly, a diszkréció nem kerül a szolgáltató pénzébe.

Ez a gondolatmenet persze messzire vezet, és egy terhesnapló nem is erről kell, hogy szóljon, nyilván a hormontúltengés hatására én is érzékenyebben reagálok bizonyos dolgokra. Természetesen ezt a néhány, dühítő szarvashibát leszámítva istenien éreztük magunkat. Az orvosom engedélyével én is fürödtem az élménymedencében, élveztem a napsütést és hosszú hónapok elteltével végre néhány napig nem törődtem semmivel, csak azzal, hogy milyen jó, hogy ilyen csodálatos családom van.

Szofi