Terhesnapló 2. – Így született Csongor

19-én volt a Nagy karácsonyi ünnepsége az iskolában, színdarabban szerepelt, furulyázott is, örültem, hogy ott lehettem, nem hittem volna, hogy megérem egyben. Ráadásul akkor esett az első hó, hazafelé már nagyon szép hóesésben, félcentis megmaradó hóban jöttünk, meg volt alapozva a karácsonyi hangulat. Este kilenc-tíz tájban még Szilvivel, a szülésznőmmel beszélgettem és nyafogtam neki azzal kapcsolatban, hogy megint jóslózok és nem fogom felismerni az igazit, akkor is már vagy egy órája fájásokat mértem. Aztán ugyanúgy elmentem lefeküdni, mint máskor, "na, ma se szülünk" alapon.

Valamikor éjféltájban ébredhettem az első fájásra, de gondoltam, ilyen is volt már, megfordultam, hogy tovább alszom. De jött a következő, meg még egy... Mire rászántam magam, hogy mérjem, már hajnali egy óra volt, a fájások pedig nyolcpercesek. És jelentkezett a hasmenés is, mint Marcinál, ez már gyanús volt. Aztán az, hogy ahogy jöttem-mentem, járkáltam, már meg kellett állnom a fájások erőssége miatt, beleizzadt a tenyerem. Megcsináltam a Nagy tízóraiját, hátha reggel már nem leszek itt. Aztán írtam egy sms-t Szilvinek, még mindig bizonytalanul, bár az eltelt egy órában öt-, majd hárompercesre váltottak a fájások. Hamar válaszolt, szerinte menjünk be, ő fél négy körül tud beérni. Jó, akkor én is úgy készülök, fél háromkor ébresztettem K.-t, hogy egy óra múlva érjünk be. Szegény nagyon álmos volt. Még lezuhanyoztam, összepakoltuk a hiányzó pár dolgot, a gyerekeknek adtam egy-egy puszit álmukban, szóltunk anyósomnak, és mentünk.

Szilvivel szerencsésen összefutottunk a parkolóban, úgyhogy együtt mentünk fel, és ez olyan jó volt, valakihez megérkezni, akit ismerek és akire számítok! Az autóban kicsit ritkultak, rendeződtek a fájások, ekkor négypercesek voltak. Felébresztették az ügyeletes orvost, megvizsgált egy nagyon szimpatikus, fiatal orvos - később tudtam csak meg a nevét -, bő kétujjnyi! Ennek nagyon örültem, sose értem még ilyen tágulással kórházba, és amilyen kevés idő telt el egyelőre, most is féltem, hogy nem haladtam még semmit. De ez szuper. Jött a szokásos felvétel, papírmunka, de beavatkozások nem voltak. Rögtön megkaptam a rózsaszín szülőszobát, ahol a Kicsi is született, és bejött K. is. Volt egy CTG, azalatt ültem, de aztán felkeltem, járkáltam, beszélgettünk, K. adagolta a homeopátiás szereket, itt még nem volt vészes a helyzet.

Hamarosan bejött a fiatal orvos burkot repeszteni. Ezt Szilvi mondta korábban, hogy megfelelő tágulásnál szoktak, de én nem akartam, csak a kitolás előtt, amikor már muszáj. Féltem tőle, hogy fájni fog, vagy hogy megkarcolják a baba fejét, annyi rosszat hallottam már. Aztán belegondoltam, hogy ilyen fázisban egyik gyerekemnél se volt már meg a burok, úgyhogy beleegyeztem, és nem is fájt, csak ömlött a jó meleg víz. A karcolásra azért rákérdeztem, Szilvi megnyugtatott, ugyan, dehogy karcolták.

Aztán a labdán ültem, a fájások jöttek szépen, erősödtek, már nem foglalkoztam az órával, gondoltam, a párom vagy Szilvi biztos nézik. Nem éreztem komoly különbséget, hogy a burokrepesztés miatt feltűnően erősebb lett volna, csak úgy a maga ütemében haladt a dolog.

A labda hamar nem lett kényelmes, vagy Csongor feje feszített nagyon alul, vagy a hajnalban a hasmenéstől frissen kijött aranyerem, mindenesetre nem esett jól az ülés. Felálltam, alám terítettek egy lepedőt, az ágyra támaszkodtam, aztán térdeltem, utólag úgy emlékszem, minden csak néhány percig tartott. Közben minden fájás után reszketni kezdett a lábam, Szilvi mondta, hogy izomgyengeség, a többnapos jóslók kivették az erőt. Végül, amikor úgy éreztem, nem bír el a lábam, visszaültem a labdára, de szinte feküdtem, K. mögöttem ült egy széken, a térdére támaszkodtam.

Számomra nagyon meglepően hamar mintha székelési ingert éreztem volna, először csak gondolkodtam, hogy ez már lehet az, vagy a vécére menjek, vagy csak rosszul ülök megint? Azt hiszem, ekkor még kimentem a vécére, de eredménytelenül. Szilvi épp elszaladt segíteni egy másik szülésnél, a hó nagyon sok babát kicsalogatott aznap. Visszatérve álltam megint, és pár fájás után szóltam a páromnak, keresse meg Szilvit. Megint, vagy még mindig bizonytalanul kértem, nézzen meg. Bő négyujjnyi és nagyon laza méhszáj, de még ne toljak.

Itt már nagyon befelé fordultam, a fájásokra emlékszem, utólag elemezve tipikus átmeneti szak: hosszú, erős fájás, aminek a végén a hasam teteje feszül meg, nyomni szeretne. Ez is a labdán volt, K. ölében, és annyira belemerültem, mintha víz alól merültem volna fel, vagy álomból ébrednék a fájás végén. Én úgy emlékszem, két-három összehúzódás volt, K. szerint húsz-harminc, amikor mondtam, hogy nem tudok nem tolni! Épp másztam felfelé a szülőágyra, elméletileg fájásszünetben, ami igazából nem volt már, amikor bejött egy orvos a reggeli műszakból, hogy ő most megvizsgál. Mondtam, hogy nem akarom, hagyjon békén. Mire ő: asszonyom, nagyon sokan szülnek most, másokat is meg kell vizsgálnom, legyen tekintettel másokra is. Na itt gondoltam magamban, hogy megnézném, te hogy lennél tekintettel másokra mondjuk a vakbélműtéted közepén. Ez volt az egész nap egyetlen kellemetlen pontja.

Aztán végül majdhogynem hálás lettem neki, mert itt derült ki, hogy eltűnt a méhszáj, tolhatok. Visszajött a kedves fiatal doki, Szilvivel szétkapták a szülőágyat székké. Közben nekem jött a fájás, ők meg annyira azon igyekeztek, hogy nekem kényelmes legyen, hol legyen a lábtámasz, a párna a hátam mögött, én meg nagyon segítőkészen csak annyit tudtam mondani mindenre, hogy nem tudom, sehogy se jó, hogy végül kizökkentem, lett egy leállás, amikor csak állt és várt mindenki, hogy jöjjön a fájás. Javasoltak egy kis oxitocint, de azt nagyon határozottan nem kértem, annyira tudtam, hogy a bunkó doki és az ágyszerelés miatt egyszerűen lelkileg kizökkentem... Kis türelmet nekem!

És kaptam türelmet, és jött a fájás, és közben is csak azt mondogattam, hogy jaj de nem jó, nagyon rossz, nagyon feszít, úgy éreztem, mindenféle nyakatekert pózokba csavarom magam, egyszer mondták is. Szilvi védte a gátat, közben egyszer megfoghattam Csongor feje búbját, K. azt mondta utólag, hogy amikor jött a fájás, megkapaszkodtam és teljesen ülő helyzetbe toltam magam. Én ebből arra emlékszem, hogy a körmöm nyoma a kezén maradt. Mindössze tizenöt perc volt, nem tudom, hány fájás, hány tolás, sose értettem, mások honnan tudják, és megszületett Csongor György, ez a dundi, nagy baba. Kértem rögtön, tisztogatták az orrát, aztán oda is adták, tiszta bátyja volt, édes, picike, és nem sírt ő sem, mint a tesói, nyöszörgött, de a hasamon rögtön megnyugodott. Reggel 6:40 volt.

Utána jött a mérés, ott helyben a szülőszobán, egyszer csak hallom, hogy kerek 4100 gramm. Nahát, tényleg nagy, pedig milyen pici, és jól becsült az orvosom öt hete. Aztán mondják, hogy 58 centi. Hm, szép hosszú is. Végül pedig: 38 centi fejkörfogat. Mi van? Na, akkor mindent értek. Hogy miért feszített annyira, hogy miért voltam nagyon pingvin az utolsó hetekben, miért fájt a legjobban a farokcsontom környéke a vajúdás alatt, miért nem volt jó ülni.

Aztán apuka elvágta a köldökzsinórt, Csongort bepólyálták és visszahozták pár percre, majd elmentek apával, amíg engem rendbe tesznek, addig Csongort is mosdatják, öltöztetik. Velem végül elég sok munka volt, mondtam is, hogy az előző két szülésről nem emlékszem ilyen alaposságra. Mindent a kedves fiatal doki csinált, és nagyon jó fej volt, mindent mondott, hogy mit fog csinálni és én mit fogok érezni. Marci régi gátmetszése mentén repedtem, de azt mondták, ez csak felszíni sérülés, könnyebben fog gyógyulni, mint a metszés - remélem. Van pár varratom és egy aranyerem jó közel egymáshoz.

Csongor előbb kész lett, mint én, pár percet inkubátorban várt, aztán visszahozták, megkaptam a babámat, és hála annak, hogy jó sokan születtek, még órákig együtt voltunk hármasban. Rögtön szopizott is, még egyórás sem volt.

Éva (aki Timi)