Terhesnapló 2. – Félidő!

Itthon vagyunk! Azért még eltöltöttünk egy-két napot anyukáméknál, így összesen három és fél hétre nyúlt a két hétre tervezett nyaralás, a végén megint három fiúval, plusz pocakkal. Hétfőn még hazajöttünk a védőnőhöz, hoztam az összes gyereket. Szokás szerint minden oké volt, az ő mérése szerint eddig 1,2 kilót híztam, ami teljesen elfogadható, viszont nem teljesen hiszek neki – majd otthon megmérem, az a biztos. Na nem mintha gondom lenne ezzel a plusz súllyal, félidősen igazán szuper.

Szinte már az is szokásosnak mondható, hogy az összes fiúnak megmért Éva ezt-azt, mert az érdekes. Kicsit tartottam tőle, hogy hogy vesszük ezt az akadályt, és mennyire borítjuk fel a rendelőt három gyerekkel, de szerencsére jól elvoltak, ügyesek voltak. Leadtam Évának az eddigi eredményeimet, beszámoltam az orvoslátogatásról és a genetikai ultrahangról, szerinte se kell a pici ciszták miatt semmi továbbit tenni, ő sem aggódott. Már amikor a Kicsit vártuk, akkor is mesélte, hogy őt is mikkel ijesztették a terhességei alatt, és neki is két egészséges fia van. Ő már akkor is mondta a Kicsi sokkal nagyobb, feltűnőbb cisztáira, hogy nem lesz belőle gond, és igaza lett.

Lett volna most egy vérvétel is, de az már kicsit sok utazgatás lett volna úgy, hogy a lakásunkat csak estére ígérték birtokba vehető állapotra. Így aztán megbeszéltük, hogy majd amikor a Kicsit úgyis viszem kétéves státuszra, akkor vesznek vért, néhány hét eltérés a toxoplazma-ismétlés esetében nem számít.

Benéztünk a házba is, a párom éppen ajtókereteket festett. Szépen készül minden, az utolsó látogatásomhoz képest egészen elképedtem, de azért az nem várható, hogy holnap estére csillogó-villogó lakásba érhessünk haza, sőt. De nem is várom, a lényeg, hogy aludni tudjunk valahol!

És el is jött ez a pillanat, ahogy most már nem tudom, hányadszor eltolva - hazaértünk! Igazából itthon tapasztaltam meg, hogy mennyire elfáradtam – pedig maga a fizikai munkavégzés tényleg kevesebb volt a nyaralás alatt, mint itthon. Inkább az, hogy nem a saját ágyamban aludtam, valamiért sokkal később is aludtam el, már jóval éjfél után. Meg hogy nem szuszogott mellettem a párom, meg a gyerekek és a kirándulások is benne voltak persze. A Kicsin is csak így visszamenőleg látom, hogy mennyivel nyugodtabb itthon. Én pedig belevetettem magam a munkába és az alvásba, így felváltva.

Mert - ahogy vártam - nem kész lakásba jöttünk még haza, a járólapozás készen volt, a festés nagyrészt, de a bútorok még a falakról leszedve, a nappaliból kipakolva, a gyerekszobában pedig akkora zsúfoltság - ez volt az a hely, ahol nem aludt és nem is festett senki – hogy a Kicsi sem tudott bent aludni. A kiságyat sikerült előbányászni, és első éjszaka egy másik szobában aludt, szerencsére gond nélkül. A Nagy a magasított ágyára fel tudott mászni, tudott rajta aludni a káosz tetején. Másnap aztán elkezdtük helyére tenni a dolgokat, de lassan halad, pedig jó sokat dolgoztunk, estére el is fáradtam, de most olyan kellemesen, és nagyon jót, pihentetőt aludtam. A pocakom húzódása is megszűnt, érdekes, pedig ez anyukáméknál rendszeres volt, és viszonylag sok magnéziumot szedtem rá. Talán az ágy miatt, hogy kényelmesebben fekszem éjjel, talán pszichés alapon.

Innentől a hét többi része tulajdonképpen erről szólt: munka, pakolás, takarítás, munkások sürgetése, szerencsére főznöm még nem kellett, nem is tudtam volna, mert a konyhabútort, tűzhelyet is a helyére kellett tenni, ez csak két napot vett még el. Lassan egyre kevésbé nomád körülmények között lakunk.

Megnéztem a kertemet is, nagy öröm volt, igazán jót tett neki a rengeteg eső, de azért a kis napsütést is meghálálta, úgyhogy száráról legelhetem a paradicsomot. Érik az alma, a körte, a szőlő – valamelyik nap, még anyuéknál, úgy ébredtem fel, hogy nekem szőlő KELL, és csak egy nagyobb üzletben találtam import szőlőt, olyan igazi, zöldségesnél kapható, magyar kertben termettet még nem, de itthon rögtön kárpótolt a kert. Még mindig a gyümölcsre és a zöldségre vagyok rákattanva, most főleg a gyümölcsre, zöldségek közül leginkább a paradicsomra. Jó a szervezetem időzítése, az kell neki, aminek éppen szezonja van.

Majdnem elfelejtettem a sok, házzal kapcsolatos dolog között a másik legfontosabbat írni! Megvan a kisfiunk neve, a múltkori Kartal – Csongor párharcból utóbbi került ki győztesen. Átrágtuk egy esti beszélgetésben a neveket, és bár mindkettőnknek tetszik mindegyik, a Kartal valahogy annyira kemény és nehezen becézhető, hogy nem tudtuk tényleges, mindennapi használatban elképzelni. Kicsit sajnálom, hogy lemondtunk róla, miközben nagyon örülök, hogy megtaláltuk a babánk nevét, ami szép is, jól hangzik, bár ez sem nagyon becézhető, de azért mégis könnyebben, és nincs vele szemben ellenállás a családban.

Mert bár belőlem direkt dacot vált ki az ellenállás, és akkor csak azért is a dac szülte név felé hajlanék, a páromnak ez nem tetszik, és igaza van. Babának nevet adni nem dacból kell. A két név jelentése is hasonló, Csongor névnap is jókor van, szóval minden szempont stimmel. Második névnek pedig megkapja a Györgyöt, ez kezdettől biztos volt. K. egyik nagypapáját és egyik dédpapáját is Györgynek hívták, és mindketten olyan egyéniségek, férfiak és apák voltak, hogy nagyon örülnénk, ha kései kis utódjuk az ő örökségüket vinné tovább.

Biztosan Csongor is örül a nevének, hiszen elevenen rugdalózik, most már a napnak egyre több részében, de azért inkább a pihenőidőszakaimra koncentrál. Nem hiszek abban, hogy a babának olyan ritmusa lesz, mint amilyet az anyaméhben meg lehet figyelni, legalábbis ebben a korban még nem, talán a vége felé. Nekem mindegyik gyerekem olyan (volt), aki nyugodt volt, ha én mozogtam, dolgoztam, és ficánkolni kezdett, amint lefeküdtem vagy csak pihentem. Úgyhogy inkább azt gondolom, a baba mozgás-nyugalom ritmusa inkább azzal lehet összefüggésben, hogy mikor kerül rá a figyelem – nyilván jobban rá tud hangolódni az anya akkor, amikor nem épp ezer más dolga után fut. Szerintem ezt jól érzik bentről a picik.

Nem is tudom, írtam-e, néhány hete úgy örültem, hogy megint meg tudom inni a kávét – na ez nem tartott sokáig, talán két kávézós hét után megint elkezdett tőle hányingerem lenni, de azért még ittam, az agyamnak kellett napi egy kis adag koffein. Aztán már a gondolatától is rosszul voltam, megpróbálkoztam a zöld teára való áttéréssel. Pár napig jó is volt, de aztán sikerült egy olyan erős adagot főznöm, hogy egy ideig azt se kívánom most – marad megint a kóla. Sajnálom, tudom, hogy nem kéne, nem egészséges, cukros is, szénsavas is. De ha most csak ezt bírom, mit tegyek. Ráfogom a babára, és remélem, mire szép fokozatosan elfogy az az üveg, amit itthonra vettem, addigra megint kívánni fogom a zöld teát.

Éva