Tabudöntögetés francia módraA legszebb dolog - Un hereux évenement
Hogyan ábrázolják általában a filmeken a gyerekvállalást? Kétcsíkos teszt, örömködő pár, a boldogságtól sugárzó kismama tipptop külsővel, nulla túlsúllyal, majd egy kb. háromperces szülés, négy nyögéssel és kiáltással – esetleg a kispapa vicces gyalázásával, ha komédiáról van szó -, aztán egymásra borulás a legalább három hónapos csecsemőnek megfelelő méretű újszülött felett és snitt. Még maximum egy közös kép a kórházban a családdal vagy otthon, de kész, ennyi, gyerekük van és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Pedig ez mekkora parasztvakítás! Már eleve sok esetben ott bukik a dolog, mikor megpillantjuk a kétcsíkos tesztet. És méghogy a terhesség fáklyásmenet lenne! A szerencséseknek az, de hányan vannak, akiknek mindenféle durva tünetekkel kísérve kell várniuk a csemetét: hányás, aranyér, cukorbetegség, ideggyulladások, székrekedés, állandó vizelési inger, puffadás, vizesedés, hormoncsata. A szülés meg, mint köztudott, nem egy olyan esemény, amit 5 perc alatt lezavarunk, és a frizuránk még mindig tart.
De a legkeményebb menet nem is ez, hanem ami a szülés után következik. És amire nehéz felkészülni, főleg az első gyereknél. Nos, végre láttam egy olyan filmet, ami tulajdonképpen egészen realisztikus képet fest erről az egészről, nem törődve tabukkal, elvárásokkal. Az Odeon jóvoltából látható itthon a francia Rémi Bezançon filmje, “A legszebb dolog”, ami pontosan azt a banális és mindennapi történetet mutatja be, amiről fent szóltam. Egy szerelmespár, Barbara (Louise Bourgoin) és Nico (Pio Marmaï) hirtelen elhatározásból úgy döntenek, nekik bizony gyerek kell, majd hamarosan szembesülnek egy kétcsíkos teszttel. És egy csomó problémával.
A film tökéletesen ábrázolja azt, hogy nem a baba gondozása-ápolása talán a legnehezebb feladat a gyerekvállalásban – persze, az se pite, hiszen ahogy a film hősnője, úgy olykor minden anya végletesen cinikus a kimerültségtől. Hanem az, hogy túllépve a saját korlátainkon és vélt vagy valós sérelmeinken, az egymás iránti együttérzést és támogatást szem előtt tartva, kapcsolatunkat szorosabbra fűzve, de legalábbis egy másik szintre emelve váljunk párból családdá. Úgy, hogy közben bizonytalanok vagyunk a magunk alkalmasságában, és úgy, hogy ebben a környezetünk sem segít, sőt, inkább még kavar egyet a fejünkben uralkodó káoszon.
Mert ilyenkor óhatatlanul nagyobbnak látunk minden, az anyánkkal való nézeteltérésünket, és akkor még fel se bukkant az ajtó előtt szeretett emberünk szülőanyja, az anyósunk, aki szintén úgy érzi – joggal vagy anélkül -, hogy van beleszólása unokája nevelésébe, gondozásába, hiszen ő is felnevelt legalább egy gyereket. Ez esetben az társunkat, úgyhogy ha szeretjük őt, annyira vacak melót mégsem végezhetett.
És minderre már csak grátiszként megkapjuk a tomboló hormonokat, a kialvatlanságot, a biztos-hogy-szaranya-vagyok érzést, a hibáktól való állandó rettegést, az esetleg folyton-folyvást síró-rívó utódunkat. Mert ez élet csupa móka és játék. Egyébként bizonyos szempontból tényleg az, csak az a három lépés nincs meg, amitől így látnánk.
Mindenesetre azt ajánlom mindenkinek, aki érintett az ügyben – mert tervezi, szeretne, rajta van, már várja vagy már túl is esett a szülésen és az első komolyabb sokkon -, hogy nézze meg „A legszebb dolog” című filmet. Érdemes, mert szembesít saját magunkkal, mert képessé tesz arra, hogy kiröhögjük magunkat vagy elgondolkozzunk magunkon, magával ragadó, sodró módon, remek színészi játékkal és forgatókönyvvel. És azért is megéri a jegy árát, mert segít belelátni a társunk-párunk-partnerünk fejébe, segít egy beszélgetést elindítani, kimondani a kimondhatatlant. Segít abban, hogy a gyerekvállalás, a családdá válás tényleg a legszebb dolog legyen, ami csak történhet velünk.
Ha érdekel, mit gondol egy gyermektelen nő a filmről, kattints ide Tóth Eszter írásáért!
Szilágyi Diána, 2012. március 29.
