Se óvoda, se munka

Kétéves elmúlt a kislányom, mikor anyagilag kissé megzakkantunk. Felmerült a kérdés, mi legyen, maradjak még itthon elsőszülöttemmel, vagy jöjjön egy kistestvér, esetleg menjek dolgozni. A GYES köztudomásúlag nem valami nagymértékben szolgálja a család megélhetését, a kistesó meg nem kopogtat, hiába mentem el nőgyógyászhoz, háziorvoshoz, előbbi vetetett vért és hőmérőzésre buzdított, utóbbi meg két év türelemre intett; szóval maradt a harmadik verzió, a pénzkeresés. (Ne áruljatok be senkinek, de azért a kistesóról nem mondtam le.)

Így aztán az volt a tervem, hogy intézményesítem az gyermeket. Megkímélendő a két beszoktatástól - bölcsőde + óvoda -, gondoltam, menjen februártól oviba, akkor lesz három éves. Eljártunk a helyileg illetékes oviba nyílt napokra, beszéltem szinte minden óvónővel, kiválasztottam a legszimpatikusabb csoportot.

A beíratásnál viszont azonnal közölték, hogy azokat tudják esetleg (!) felvenni, akik szeptemberig betöltik a hármat, így kicsi csillagom várólistára került. (Erről az óvónők miért nem szóltak semmit?) Azért, gondoltam, inkább egy óvodai várólista, mint bármi más. Egy-két hétre rá bent voltam az oviban érdeklődni, hátha mégis felvették, de tapintatosan közölték velem, év közbeni kezdésre az esélyünk a nulla és a zéró között van, viszont talán majd egyszer valamikor nyitnak egy új konténerovit, már gondolkoznak rajta, hogy hol. Nem kell elkapkodni.

Gyanakvó természet lévén már előre egy másik óvodába is beírattam gyermekemet, de az is ehhez a kerülethez tartozik, így oda is ugyanazok a gyerekek várnak, várólistára se vették, tanácsolták, érdeklődjek egy harmadik oviban. Harmadik oviban szintén várólistára se vették, nagy sajnálat közepette.

Addig is, míg 2012 őszén talán óvodás lesz a kisded, csináljunk valami hasznosat: nézegettem távmunkákat, találtam is felettébb érdekes hirdetéseket, jelentkeztem, mindegyikről kiderült, hogy jobban hasonlít egy piramisjátékra, mint egy munkahelyre. Nem lepődtem meg, a hirdetés is jobban hasonlított egy viccre, mint egy álláshirdetésre.

Gondoltam, akkor fordítok. Rátukmáltam magam egy fordítóirodára, akikkel korábban együtt dolgoztam megbízóként, nem ígértek semmit. Hátha valami mégis kialakul, elkezdtem intézni az Apehnél (bocsánat, NAVnál), hogy magánszemélyként számlázhassak, erre alá akarták íratni velem, hogy nem üzletszerű haszonszerzés céljából állítanám ki a számlákat. Közben kiderült, a fordítóiroda sem fogad el magánszemélytől számlát, a semmire meg mégsem váltanám ki az ipart, szóval ez a lehetőség is ugrott.

Közben kaptam egy fülest, hogy kirúgtak egy lányt a munkahelyemről. Na, gondoltam, itt az idő, ezért izibe’ feltérképeztem a fizetős óvodákat, hát hetventől fölfelé a csillagos égig, és csak részmunkaidő mellett lehet odaérni a gyerekért. Szívós vagyok, még mindig nem adom fel, akaratos is vagyok, mindig mondja az Uram. Ha csak a fizu harmada is megmarad, az is több a semminél, essünk neki.

Bemegyek a melóhelyemre, beszélek a főnökömmel. Nem ő dönti el, hogy felvesznek-e, blablabla, küldjek angol nyelvű pályázatot - is, a magyar meg a német mellé -, aztán majd jönnek Belgiumból valami macák, aztán meginterjúvolnak. Mintha idegen lennék. Itt estem át a nem tudom, hányadik elkeseredési, majd megmakacsolási perióduson és az n+1-edik álmatlan éjszakán. De azért a pályázatomat zokszó nélkül elküldtem.

A történet munkahelyi részéhez hozzátartozik, hogy a versenyszférában dolgozom, jaj, bocsánat, dolgoztam. Mikor eljöttem szülni, felvettek helyettem egy kislányt, be is tanítottam. Kérdeztem az akkor még itt dolgozó osztrák főnökömet, visszavesznek-e majd, megmondta őszintén: ha lesz általam betölthető üres munkakör, akkor igen. Így nem nehéz kitalálni, hogy ha régi helyemre akarnék visszamenni, kifizetik az egyhavi kötelező időmet, még a munkavégzéstől is eltekintenek, úgyhogy még én tartozom majd köszönettel, aztán útilapu.

Tudjátok, most már úgy vagyok vele: nehogy már ne nekem legyen igazam! Végtére is, nem akarok én semmi törvénytelent csinálni, sőt. Dolgozni szeretnék, adózni szeretnék, jövőbeni nyugdíjjárulék-fizetőket szeretnék nevelni.

Miért érzem mégis úgy, mintha egy futópálya rajtjánál állnék, hajókötéllel összekötözött bokával, miközben a pálya mellől üvöltöznek, hogy „fuss, Forest, fuss”? Bár már rég letettem a győzelemről, de azért futnom mégiscsak kell, ezt diktálja fajtám évmilliós múltra visszanéző élni akarása.

mamaka

mamaka, 2011. május 25.

 
 
 

Babanet hozzászólások  
(49 hozzászólás) 

2011 05 30. 21:04
Borsi, ezzel teljesen egyet tudok érteni, általában nem a férfi gondja az óvodai-bölcsis elhelyezése a gyereknek, nem ők szaladgálnak utána, sem apukaként, sem kollégaként nem "veri a víz" emiatt.Nálunk is egyértelmű h nekem lesz gond a munkahely, nem a férjemnek, mert az én fizetésem a rezsinket se fedezi(igen, én is azon nők sorát erősítem akik 14 év munkaviszony után adójóváírással és családi pótlékkal együtt sem keres hat számjegyűt), a férjem a gyerek betegsége miatt nem eshet ki a munkából,ezért nyilván vezetőként ő se túl toleráns a beosztottjaival.

A köz szolgálatának témával sajnos nem tudok egyet érteni, na haragudj, sztem bármi is az elnevezése azért az érteni és tudni kell h az országban minden ember munkája egyformán fontos a köznek, kezdve a gyári munkásig aki alkatrészt tesz a helyére a szalag mellett, a pékig, a varrodában dolgozókig, meg akik éjjel feltöltik a polcokat az áruházakban h mi reggel vásárolhassunk kedvünkre.
Ha egy hétig ezen emberek nélkül lennénk, rögvest kiderülne h ezek épp olyan fontosak, mint más köztiszteletnek örvendő foglalkozás.
Egyenlőség sosem lesz, de ekkora egyenlőtlenség nem szabadna h legyen.
És félreértés ne essék, nekem nem gond, h bárki gyerekét gond nélkül felveszik ,akármit is dolgozik, csak kérem szépen h enyémet is vegyék fel, légyszi-légyszi....
→ válasz erre
2011 06 03. 09:38
Nekem nagy mázlim volt, hogy vissza tudtam jönni dolgozni, mert vártak vissza (na jó, a főnök nem tudok senkit felvenni a helyemre hosszútávra, mert minden utódom kicsit értetlen volt...). Most ismét elmegyek szülni, viszont a cég anyagi állapotából arra következtetek, hogy nem nagyon lesz hova visszajönni... Előre félek :( Lesz 2 évem, hogy két gyerekesként bejussak valahova.
Nagyszülő, aki pesztrálná a gyereket, amíg mi pl. csak ügyet intézünk, nincs. Nem vállalják... Egy mázlim van: csökkentette a munkaidőm a főnök ugyanazért a bérért... Így el tudok érte menni a bölcsibe, oviba, de hogy nyáron mi lesz, amikor bezár 6 hétre?
→ válasz erre
2011 08 05. 16:49
Gyerkőcöm 2 éves lett. Hogy mikor jön a kistesó nem tudom, mert még csak sorba állunk érte. Szóval még tervezni sem tudok.
Ovit most kezdtem el keresgélni, de nehezen jutok dűlőre hogy mi is lenne az én gyerkőcömnek a legjobb hely. Senki ne értsen félre, eddig úgy voltam vele, hogy menjen csak a sima hagyományos állami oviba, de most ráakadtam egy helyre és egyből beleszerettem. Igaz az ára már most húzós, de minden megvan amit elvárok egy ovitól.Sport-móka-étkezés-nyelv-pihenés, mindez egy helyen.
Azt tudom, hogy ki nem hagynám 2. és 3. év közötti gyermekemmel együtt tölthető időszakot, mert mindennap előjön újabb tudománnyal. Hála istennek megtehetem, hogy itthon maradjak vele, és talán mostmár a kezdeti anya lettem sokkból is felébredve próbálom nőként is élni az életemet. Épp ma voltam bent a cégnél, jó volt találkozni a kollégákkal, de nem tudom most elképzelni, hogy fog menni együtt a munka-ovi-család-nő felállás. Sajnos olyan sosem lesz, hogy mindenkinek jó, de mégis azt gondolom a pozitív gondolatok az élet minden terén előrébb viszik a dolgokat.
A munkahelyemen visszavárnak - szerencsés vagyok, igaz nem a korábbi pozícióba - de kit érdekel, a gyereknek meg tudom amit szeretnék, és mindjárt itt a következő baba, addig meg kitartok.
→ válasz erre
Összes hozzászólás (49) megtekintése »
X
EZT MÁR OLVASTAD?