Nekem, kérem, gyereket beszéltek a hasamba!

Persze csalódottan jövök rá, hogy az csak a nedvességet felszívó, páramentesítő szilikon, amit minden bőrtáskába-pénztárcába is betesznek. „Most sikerülnie kell” – gondolom mindig. Aztán azzal vigasztalom magam, hogy hát, nem baj, most úgyis készülnöm kell a következő szigorlatomra, az államvizsgámra, jó lenne, ha sikerülne az az újabb felvételi, ha megfelelnék a munkahelyemen, ha találnék egy másikat. Közben mindig mindenhol megnyugtatnak minket, minden rendben van, várni kell, legyünk türelmesek. A türelmet biztosan nem én találtam fel, sokat fáj a fejem is, eljárok egy autogén tréning-csoportba. A terápia elejéről egy kicsit lemaradok, igazolt távollétem oka egy méhen kívüli terhesség. Senki sem tudja miért, hogyan. Le vagyok törve, de bíztatnak. Ha nem is 100, de 70 százalék esélyem még maradt.

Járok hát szorgalmasan a tréningre, ahol a többiek is fejfájósak. Beszélgetünk, képzelgünk, álmodozunk. Aztán szép lassan kiderül, mindannyian sóvárgunk egy kisbaba után is. És tessék, egyszer csak beindul a gépezet: a csoporttársnőmnél bejelentkezik az első babácska. Kegyes hozzánk a Sors, vagy az autogén tréning tudhat valamit: a pszichológusnőt is beleértve négy kisbaba születik 8 hónap eltéréssel. Senki sem maradt ki. Nekem, kérem, gyereket beszéltek a hasamba!

Azt a kilenc hónapot nem lehet elfelejteni. Sellőként kezdtem, bálnaként végeztem. Olaszországi nyaralással kezdődött – az orvosom azt mondta, hogy pihenjük ki magunkat a nyáron, ő is, én is. Aztán szeptemberben kidolgozzuk a haditervet. De szeptemberben rettegve és boldogan ültem a rendelőjében, hogy vajon igaz-e, amit az a két csík ígér. És ha igaz, ezúttal megtalálta-e a megfelelő kuckót magának az a kis sejtcsokor. Meg bizony, a lehető legszebb szuvenírt hoztuk haza magunkkal a tengerpartról.

Bármikor újra vállalnám a 25 kiló pluszt, az érzést, amikor elérhetetlen távolságnak tűnik a következő sarok, pedig hol van még az otthon! Amikor örülök az enyhe télnek, mert csizmába préselni a feldagadt lábfejem – amire addig annyira büszke voltam – reménytelen vállalkozásnak tűnik. Mert cserébe ott van az a mások számára többnyire titkos, az én számomra annál intenzívebb bugyborékolás, viháncolás, rúgkapálás. Az ultrahangos felvételek ezerszeres megnézése. Ezredszer is csodálkozom, hogy ez igaz lehet-e vajon?

Eljött végül a mi napunk is. Nem kellett gondolkodnom rajta, hogy szülni fogok-e, ahogy felkeltem reggel az ágyból, nyilvánvaló lett, hogy kirúgták a ház oldalát. A férjem telefonált a munkahelyére, hogy ma egyéb elfoglaltságai miatt nem áll módjában felvenni a munkát. A portás néni azt sem várta meg, hogy letegye a kagylót, a meglehetős hangerőnek köszönhetően még én is hallhattam, hogy már kürtöli is szét a többi dolgozónak: a Vili ma nem jön dolgozni, mert....

Mert kissé idegesen autót vezet élete eddigi legnagyobb kalandjának helyszíne felé. Mert érdeklődve szemléli a sosem látott berendezést a kórház szülőszobájában. Mert viccelődni próbál. Mert egész nap éhezik, hogy szolidarítson. Mert megrendülten törölgeti a homlokomat egy papírzsebkendővel. Mert titokban könnye csorog. Mert köldökzsinórt vág el, kár, hogy nem gyakorolt előtte a gumislaggal. Mert a kezünkbe nyomnak egy icipici csomagot, és azt mondják: most már ti vagytok a szülei.

Ayse