Babák - a filmNégy baba, egy év

Szinte pánikba esünk, ha nem húzzuk ki a szoptatással a hat hónapos álomhatárig, és hónapokig vagyunk képesek rágódni azon, vajon eldobható vagy mosható pelenkába csomagoljuk majd drága utódunk fokhagyma hátsóját. A teljes kétségbeesés szélére képes sodorni minket, ha porontyunkat a nagymama valami olyasmivel kínálja meg, ami szerintünk – és a szakkönyvek szerint – még nem neki való.

Miközben itt egy francia dokumentumfilm, a Babák, amely tökéletesen bebizonyítja: minden paránk, minden félelmünk tökéletesen alaptalan. A film Alain Chabat ötlete alapján, Thomas Balmés zseniális rendezésében került a mozikba. A stáb négy kisbaba születését és életének első életévét varázsolta a vászonra, a dokumentumfilmekben megszokott narrációktól mentesen: csak azt látod, azt hallod, ami ott és akkor történt a gyerekekkel és a családokkal. A jelenetek nem időrendi sorrendben lettek összevágva, és időnként klipszerűen váltanak egyik gyerekről a másikra. A hatásuk ettől csak még erősebb.

Hol jobb gyereknek lenni? Ez a kérdés is felvetődik a film láttán. A négy gyerek egymástól teljesen különböző kulturális környezetbe érkezik és nevelkedik.

Ponijao például az afrikai Namíbiában, egy tehén- és kecsketenyésztéssel foglalkozó család tizedik gyermekeként. Törzse a természettel harmóniában él, családjából csak egy gyerek jár iskolába, de az anyja szeretné, ha másik két csemetéje is majd beülhetne az iskolapadba.

Hattie, az amerikai kislány San Francisco-ban látja meg a napvilágot, szülei értelmiségiek és jó anyagi körülmények között élnek. Az édesanyja különféle foglalkozásokra jár vele, és persze, hogy rengeteg játék várja otthon is. Testvére nincs.

A japán Mari szüleivel Tokióban él, a hatalmas felhőkarcolók emberekkel zsúfolt városában. Szülei a divatiparban dolgoznak, de Marit az édesanyja sokszor viszi társaságba. Ahogy Hattie, úgy ő is egyedüli gyerek, ám a macskájukkal igen szoros a kapcsolata. Együtt játszanak, alszanak, időnként veszekednek is.

A három lány mellé egy szem fiúként került a tündéri Bajaryargal, a mongol sztyeppék leendő réme. Van egy bátyja, szülei pedig marhát és birkát tenyésztenek. Bár jurtájukban furcsa eklektikában keveredik a modern világ és a hagyományok, a család még mindig közeli kapcsolatot ápol a természettel.

Számomra lenyűgöző volt a kontraszt a szülők nevelési módszerei között: míg az amerikai és a japán kislányt egyik foglalkozásról a másikra vitték – Hattie egy alkalommal menekülőre is fogta a dolgot -, addig az afrikai és a mongol babák a maguk tempójában fedezhették fel a világot.

Ponijao például eldobott csontokkal játszik, Bayarjagal pedig a kecskéket nyúzza, vagy a macskát vonszolja ide-oda, már ha teheti. Mari, a japán kislány természetesen játékbolti, műanyag és szigorúan fejlesztő játékokkal szórakoztathatja magát, de nem mindig felhőtlenül: a Montessori-torony például konkrétan dührohamot okoz nála.

Az amerikai, a japán és a mongol gyerek is viszonylag sokat van egyedül: Hattie ezt meglehetősen lakonikusan viseli, Mari elfoglalja magát a CD lemezekkel, míg Bayarjagal mindent megkaparint, amit a lába és az ágy lábához csomozótt kötél megenged – ebben az esetben például édesanyja az állatok körül segédkezett. És láthatóan kicsit sem zavartatja magát, a WC papír pedig egyenesen valami mennyei mannának tűnik a kezében.

Ponijaot viszont mindig körbeveszi a család: sok-sok gyerek és legalább egy, de inkább két felnőtt. Természetesen a felnőttek kénytelenek megosztani a figyelmüket, és ezért Ponijao sem áll mindig a középpontban, de látszólag nem is bánja: ilyenkor lehet a legnagyobb felfedezéseket tenni – például körbetapogatni egy kutya száját, belülről, vagy a közeli patak vizével játszani-inni -, és ha más nem, hát testvérei mindenképp figyelnek rá.

Paraanyák megnyugtatására megemlíteném még azt a jelenetet, mikor a mongol Bayarjagal a jurta ajtajába rakott lavórban vesz fürdőt, amiből a szomjas kecske jóízűen kortyol párat. Vagy azt, hogy a kórházból úgy viszik haza a szülők a babát a papa kismotorján, hogy a mama fél karral fogja a gyereket, másikkal kapaszkodik, és naná, hogy nincs rajta babaülés.

Az egyik kedvenc jelenetem mégis az amerikai kislányhoz kötődik, akinek éppen valami baja lehet, vagy csak épp abban a korszakban van, hogy ütlegeli a mamáját. És mit tesz erre a jól szocializált anya? Előkap egy képeskönyvet az olvasni még nem tudó gyereknek, melynek címe: No Hitting! azaz Nincs Ütlegelés! Zseniális.

Minden különbség, kontraszt ellenére elképesztő, hogy a négy gyerek mennyire egy ütemben fejlődik. Mindegy, hogy a szülők figyelmet fordítanak-e a fejlesztésükre – esetleg túl is ingerlik a gyereket -, vagy csak hagyják nőni, mint a dudvát, lényegtelen, hogy egyfolytában a kedvében akarnak-e járni, vagy időnként a baba egyedül marad, a végeredmény mind a négy esetben ugyanaz: boldog, mosolygós, kreatív, érdeklődő és mindenre nyitott kisember.

Az biztos, hogy a filmet minden szülés előtt állónak kötelezővé tenném, sok félelemtől, dilemmától szabadulhatnának meg a leendő szülők. A gyereket már nevelőknek persze tiszta szívemből ajánlom, ahogy azoknak is, akik eddig még nem gondolkoztak, vagy netán kifejezetten félnek a gyerekvállalástól. Ha ezt a filmet megnézik, már objektívebben tudnak majd dönteni. Mert ilyenek a babák.