Micónapló – Testvérek, szeretet, kömény

Csani idejében ez még ingyenes volt, így meglepődtem, hogy a beszélgetés ilyen fordulatot vett, de végül éltem a lehetőséggel. Így hát másnap délben a szakrendelőben várakoztunk, majd Micóka a tőle megszokott módon, egy hang nélkül tűrte, hogy az egész testét összekenjék ragacsos zselével, lefogják, rángassák. Kifizettem a pénzt és örömmel konstatáltam, hogy a kisbabámmal minden a legnagyobb rendben van, legalábbis a lelet tanúsága szerint.

Szeptember utolsó csütörtöki napján szüreti mulatságot rendeztek az oviban. Jó anya módjára én is süteménnyel készültem a tervezett jótékonysági vásárra. Két gyerek mellett ez nem olyan egyszerű. Főleg, hogy Csani segíteni akart - képzelhetitek! -, Micó pedig éppen a „Havi egy rossz délután” c. műsorát adta elő.

Gondolom érthető, hogy igyekeztem a sütést rövidre fogni. Szomorúan konstatáltam, hogy nem áll rendelkezésre tejföl a „poharas tejfölös” receptemhez. Sebaj, egy görög joghurtot használtam fel, az még finomabb is. Almás-fahéjas ízesítést terveztem, emiatt némileg pánikba estem, hogy két alma van itthon, amiből az egyiket Csani épp eszi. Végül találtam körtét, az is nagyon finom a fahéjjal. Mondom a fahéjjal, és nem a köménnyel. Igen, ez történt, képzeljétek, fahéj helyett őrölt köményt szórtam nagy elánnal a tésztába. Szerencsére a keverés előtt észrevettem a malőrt, így le tudtam halászni a por kilencven százalékát, és fahéjjal helyettesíteni. Mikor a férjem hazajött, Csani elmesélte neki, hogy „Anya rosszat szórt a tésztába, és azt mondta, hogy a kujva életbe”. Remélem, Kiképző Kati néninek nem mesélte el másnap az oviban…

Mondanom se kell, az ünnepségen mindenki a receptet követelte. Vörös fejjel motyogtam, hogy sajnos titkos, és a döbbenten bámuló anyákat kövér gázzal faképnél hagytam. Maga az ünnepség egyébként szívmelengető volt. A gyerekek mustot készítettek, egy gyerekzenekar muzsikált, volt ugrálóvár, erdélyi körhinta, kézműveskedés, tánc.

Múlt szombaton Csani és legjobb barátja Gryllus Vilmos Maszkabál koncertjén vettek részt drága édesapjaik kíséretében. Mi anyák, ezalatt egy bevásárlóközpontban tobzódtunk, megfelelő ovis nadrágokat keresve. Micó végigaludta a vásárlást. Ezen felbuzdulva elhatároztam, hogy tovább erősítve bevállalós imidzsemet, a következő héten elmegyünk turizni is.

A fiúk transzban jöttek haza, annyira tetszett nekik a koncert, a férjek elmondása alapján ott is végig extázisban voltak, ugráltak, kúsztak, másztak, őrjöngtek, ahogy az háromévesekhez illik. A koncert az apák szerint is szuper lett volna, ha a gyerekek nem zavarják őket közben, így viszont láttuk elsötétült arcukon, hogy legközelebb mi, nők megyünk a koncertre, és ők a kocsmába. De akár még a bevásárló körútra is, ha kocsmába nem lehet.

Vasárnap anyukám elvitte Csanit egy hétre, Mohácsra. Őszinte leszek: kezdetben elég könnyen el tudtuk viselni, hogy reggel hatkor senki nem ugrál a fejünkön, lehet nézni a Minimaxon kívül mást is a tévében, kimondhatjuk lelkiismeret-furdalás nélkül a K betűs szót, ha köményt szórunk a süteménybe, továbbá az esti procedúra néven elhíresült vacsoráztatás-fürdetés-fektetés két óra helyett fél óráig tart. Aztán négy-öt nap után egyre jobban hiányzott. Üres volt a lakás a mi Csanink nélkül, és amikor Anyukám felhívott, hogy szombat helyett csak hétfőn hozná vissza, akkor beleegyeztünk bár, de nagyon nehezen telt el a hétvége.

Volt azonban egy nagyon pozitív hozadéka is Csani kirándulásának - azon kívül, hogy ő megint istenien érezte magát, és tobzódott az élményekben és élvezetekben-, sokkal több időm volt Micóra figyelni, aki ezt boldog mosolyáradattal és göndör babakacajokkal honorálta.

Egy kedves olvasóm kérte, hogy írjak a mozgásfejlődésről, amire azt válaszoltam, hogy nincs mit, hiszen Micó még nem nagyon csinál semmit. Aztán rájöttem, milyen igazságtalan voltam. Ugyan még nem forog, de nem sok hiányzik, egészen fél oldalra tud fordulni, sokszor szinte kiflivé változva forgatja a fejét a hang irányába. Csodálatosan, kiemelve tartja a fejét, akár tíz-tizenkét másodpercig. A kis kezével ügyesen megüti a lelógó tárgyakat, és a múltkor, mikor egy könnyű kis csörgőkarikát adtam a kezébe, azt is ügyesen megtartotta. A lábait felváltva húzogatja, így édesen jár keze-lába, mikor a játszószőnyeg vagy a babatornáztató alatt fekszik. Szépen játszik a hangjával is, eddig csak magánhangzókat kiáltott, most már hosszan, bugyborékolva gagyog, szinte beszélget. Okosan ráncolja a homlokát, összehúzza a szemöldökét, hihetetlen élő az arca, beszédes a mimikája.

Csináltunk programokat is. Voltam bent a munkahelyemen, még az idősebb kolléganők is arról beszéltek, hogy de jó lenne még egy ilyen tündéri kicsi, mikor Micót meglátták. Voltunk két babatalálkozón is, és vendégeket fogadtunk. Remekül szórakoztunk. És elmentünk a már említett turiba is.

Bevallom, nem szívesen veszek gyerekruhát újonnan. Kevesebb pénzért, jobbnál-jobb márkák alig használt termékeihez jutok hozzá. Tudom, sokan ódzkodnak ettől, nekem nincsenek averzióim. Jó alaposan kimosom, kivasalom a jövevényt, és máris olyan, mint az új. Sajnos, erre már mások is rájöttek, így árucsere napján nem mertem megkockáztatni az inváziót, ugyanis a vásárló anyukák nem ismernek kegyelmet egy címkés szett láttán, gondolkodás nélkül eltaposnak. Így az árucserét követő napon próbálkoztunk. Nagyon jó fogás volt.

Pecáztam Micónak zabálnivaló kantáros farmereket, Csaninak mellényt az oviba, vagány inget karácsonyra. Büszkén vittem haza kincseimet. Mondanom sem kell, Micó a testemre kötve aludt, meg se rezzent az egymás haját tépő vásárlók és a kardvívás hangjait idéző vállfacsattogás közepette.

Mindenki megkérdezi, hogy Csani szereti-e Micót, de azt még senki se kérdezte meg, hogy Micó szereti-e Csanit. Még én se, magamtól se. Nem tudtam erre a választ, kicsit féltem is a kérdéstől. Nagyon örülök ugyanis, hogy Csani ennyire imádja a kistestvérét, sokszor túláradóan, akár ráfekszik, vagy egy orkán erejével ölelgeti, puszilgatja, arról nem beszélve, mikor játék címén az arcába üvölt… És bizony észrevettem, hogy szegény Micó ettől nem feltétlenül boldog. Nagyon jól megvolt ezen a héten anélkül, hogy a bátyja egrecéroztatná.

Aztán végre megjött Csani, bakancsban trappolt oda Micóhoz, és fölé hajolva azt kiáltotta: „puszi-puszi kicsikém!” Mire Micó hatalmasat nevetett az arcába. Azt hiszem, anyai szívem megnyugodhat, hogy a testvéri szeretet kölcsönös. Egyelőre.

Szofi