Micónapló – Generációk egész sora

Azóta persze többször is megismételte a mutatványt a család többi tagjának a kedvéért. Érdekes, hogy Csani ebben a korban már réges-régen tudott hasról hátra fordulni, ugyanakkor hátról-hasra csak négy hónaposan. Micó úgy látszik, nem a rendhagyó utat követi, hiszen a köztudottan könnyebb hasról-hátra mozdulatot egyelőre egyáltalán nem gyakorolja.

A korábban említett mérlegelési nehézségek miatt komolyan gondolkodtam rajta, hogy nem viszem vissza az itthoni digitális példányt a három hónapos bérlet leteltével. Aztán végül – magamnak is kellemes meglepetést okozva – úgy határoztam, hogy az anyai megérzéseimre fogok hallgatni, nem kell ahhoz egy három hónapos gyereket naponta méregetni, hogy lássuk, fejlődik-e, gyarapodik-e.

Még a hosszúhétvége előtt tökfesztivált rendeztek az oviban. Reggel Micót is magammal vittem, és részt vettünk a közös tökfaragáson, Csani örömére. Micóra körülbelül húsz darab, visítozó kiscsoportos vetette rá magát, hogy „juj, de cukiii kisbabaaa!!!”. Mindezt természetesen ezer decibelen ordítva, miközben elzárták előle a kilátást és a levegőt. Sok anya biztosan idegrohamot kapott volna, de én, rátalálva ősi ösztöneimre úgy döntöttem, a gyermekemre hagyatkozom. Látni fogom rajta, ha zavarja a túlzott érdeklődés, addig pedig engem miért zavarjon?

És ez így is lett. Micóka békésen tűrte a népszerűséget, aztán egy ponton hangos rikácsolással adott hangot nem tetszésének. Ekkor jött el az idő a távozásra.

Koradélután édesen lengte be a töknapra szánt sült tök illata a lakást. A gyerkőcöknek lámpás felvonulást szerveztek az ovi körül, amiben Micó feldíszített babakocsijával mi is vidáman vettünk részt.

27.-én szombaton pedig elérkezett a nyaralás ideje. Igenis kérem, a nyaralásé. Ugyanis egész nyáron nem voltunk sehol - értelemszerűen mással voltunk elfoglalva -, de mégis, nagyon hiányzott a közös kikapcsolódás. Így arra jutottam, hogy megérdemlünk öt napot Zalakaroson, ahol istenien éreztük magunkat.

Két légterű apartmant béreltünk, így a gyerekeket külön tudtam altatni, akárcsak otthon. A szálloda személyzete rendkívül kedves és segítőkész volt, semmiben sem szenvedtünk hiányt, a gyerekek hamar megszerették ideiglenes lakóhelyünket. Jól aludtak, nem keltek korán, semmi sem változott a kis napirendjükben.

És hát a fürdő volt a csúcs. Csanádot ki se lehetett mozdítani a vízből, és Micó is élvezte. Sok rokon és barát kérdezte hitetlenkedve, hogy „Micót is bevitted a vízbe?”, illetve a medencében is kaptam egy-két rosszalló „Úristen, de pici baba!” felkiáltást. De ismét csak az újra felfedezett ösztöneimre hallgattam, és nagyon jól tettem, hogy nem törődtem mások véleményével. Micó boldogan simult a karomba, nem rémítette meg a hatalmas vízfelület, sőt, uraságának a pezsgőfürdő volt a kedvence. Vidáman tologatta pici lábait, rugdosva a buborékokat a gyöngyöző vízben.

Büszke vagyok magamra, mert végül egyik gyerek sem fázott meg, így az ötödik napon örömmel utaztunk tovább Mohácsra az édesanyámékhoz. Szép tájakon, napsütötte dombok közt autóztunk, a narancs, arany, padlizsán és bronzszínű fák közt. Fantasztikus vendéglátásban volt részünk – mint mindig – ezen kívül egy borkóstolóra is elmentünk, ahol én a sofőr és bébiszitter megtisztelő szerepét vállalhattam magamra…

Délután a temetőbe látogattunk, ahol anyukám édesapja van eltemetve. Őt sajnos nem ismertem, hiszen édesanyám is kicsi gyerek volt még, mikor 36 évesen elragadta őt a szívinfarktus. Most először gondolkodtam el azon, hogy ha megérte volna, hogy lásson felnőni, milyennek talált volna engem? Vajon örült volna annak, amit lát? Mit szólt volna a szótlan, zárkózott főorvos, ehhez a nagyszájú, ambiciózus nőhöz, aki két dédunokát szült neki? Életemben először kicsit fájt, hogy ezt már sosem tudjuk meg.

Ragyogott a millió gyertya halottak napján a mohácsi sírkertben, és jó érzés volt látni, hogy az emberek nem felejtik el azokat, akik elmentek. Csaninak nagyon tetszett a rengeteg mécses, fesztelenül járkált a sírok közt, míg Micó a babakocsiban ringatózott. Természetesen voltunk jelen a temetőben, és ahogy ránéztem Micó mit sem sejtő arcára, elfogott az a végtelen érzés, ahogy a generációk sora átfut rajtunk. Összeér az elmúlás a születéssel, és az élet végtelensége - ahogy kislány korom óta mindig – spirituálisan is feltöltött a temető gesztenyefái alatt.

Egy hét távollét után szombaton újra az édes otthon illatát lélegeztem be. Meg a négy adag szennyesét, amit nekiálltam kimosni. A kipakolással, vásárlással, teregetéssel el is ment a szombat, viszont vasárnap egy igazi halloween partyba voltunk hivatalosak. A Babanetes barátnőimmel jöttünk össze családostul, és mondhatom, remekül sikerült, vidám lezárása volt az elmúlt kilenc napnak.

Aztán tegnap ismét elkezdődtek a hétköznapok. A férjemnek újak, hiszen munkahelyet váltott. Mind feleségként, mind HR-esként öröm volt nézni izgatott készülődését az első munkanap reggelén. Rám kevésbé vidám pillanatok vártak a fogorvos székében.

Annyi örömöm volt csupán, hogy ezúttal nem maradtam le Micóka semmilyen különleges produkciójáról. Viszont feldagadt fejjel és zsibbadt szájjal is élmény volt körbecsókolni értelmes arcocskáját, ragyogó szemét és nevető ajkát.

Szofi