Micónapló – Évértékelés Szofi módra

Micó a december 29-én begyakorolt mutatványát, a hasról-hátra való fordulást gyakorolta, Csani izgatottan kérdezte, hogy mikor kóstoljuk már meg a gyerekpezsgőt, mi, felnőttek, pedig vártuk a vendégeket. Néhány kedves barátunk jött át, akinek nem volt kedve bulizni. Legalábbis nem az iszunk-hányunk-belefekszünk értelmében a Szilveszter éjszakáknak. Borban párolt körtét ettünk, töltött kiflit, libamájat, finom villányi bort ittunk, és természetesen kölyökpezsgőt.

A gyerekek este tíz körül kidőltek, mi pedig kitaláltunk magunknak egy évértékelő játékot. Mindenki felírt egy-két kérdést papírszeletekre, melyek a 2012-es évvel voltak kapcsolatosak. Betettük a kérdéseket egy kosárba, és mindenkinek húzni kellett, illetve válaszolni a papíron lévő kérdésre. A mulatságnak indult időtöltés olyan jól sikerült, hogy egészen komoly beszélgetés kerekedett ki belőle, többször is figyelmeztettük egymást, hogy nem sírni jöttünk ide. Én magam is elgondolkodtam azon, hogy a 2012-es év mennyire különleges volt az életemben.

Micóka egy évvel ezelőtt 5 centis titokmagzatként elrejtve éldegélt a pocakomban, most pedig forog hasról-hátra, hátról-hasra, megduplázta a születési súlyát, és teljesen értelmes, gondolkodó, individuumként él a világban. Tavaly elvesztettem a mentoromat, és kolléganőmet, majd augusztusban drága nagypapámat, Tatát. Újfent dolgozó nőből lettem főállású anya. Beléptem a 30-as éveimbe, amit egy csodás nap koronázott meg, ahol az igazi barátaim olyan édesen bizonyították a hűségüket és szeretetüket. A férjem hosszú keresés után munkahelyet váltott, és sugárzik az elégedettségtől, amikor erről beszél. És a legfontosabb, a mindent elsöprő élmény, kétgyerekes család lettünk…

Amennyire féltem ettől az átmenettől, annyira természetes és zökkenőmentes volt. Én soha, de soha nem gondoltam volna, hogy a kétgyerekes családban ennyivel jobban fogjuk érezni magunkat, mint az egy gyerekesben. Valahogy nem is hozzáadódik a boldogság a meglévőhöz - de ne használjunk nagy szavakat -, a vidámság és a harmónia hatványozódik. Sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, nincs az az érzésem, hogy mindent egy lapra tettem fel, és ha Csanival kudarc ér, akkor megbuktam, kész, ülj le, egyes. Ne értsetek félre, a gyerekek nem bubik vagy dámák, és az anyaság nem kártyajáték - bár ha itt tartunk, Csani kétségkívül ász, Micóka meg leginkább király -, de nem tudtam máshogy megfogalmazni azt a fajta felszabadító erőt, amit a két gyerek hatása gyakorol rám. A tennivalók és a feszültségek nem egy epicentrumra, A GYEREK-re korlátozódnak, hanem természetesen oszlik el négyünk közt, és valahogy a férjjel mi ketten is jobban beleférünk, a saját igényeinket sokkal kevésbé szégyelljük figyelembe venni.

Hajnali négyig folytattuk a csendes dorbézolást, beszélgetést, és másnap elindult az újév. Tata nélkül, Micókával. Ahogy Timi a terhesnaplójában megfogalmazta, egy jött, egy ment. Azért mikor befelé figyelek, érzem, hogy Tata nem hagyott el engem, még ha el is távozott.

Január harmadikán aztán Micóra is új, izgalmas dolog várt. A gasztronómia. Első almaevés. Szépen lereszeltem az almát, és a levét kínáltam. Csanin edződve sejtettem, hogy nem lesz könnyű menet, fintorgás, folyatás, köpködés, prüszkölés. De képzeljétek, semmi ilyesmi nem történt. Micóka vidáman szürcsölte az édes lét. Nagyon vicces volt, ahogy igyekezett a már jól bevált szopómozgást alkalmazni a kanálon. Sikerült nagyon finom almát találnom, aminek a savtartalma alacsony, illetve a 10 napos hányingerkeserű Sinupret kúra után gondolom bármi finom lett volna szegény gyereknek.

Azóta már vidáman falja a barackot, a krumplit és a sütőtököt, ma pedig a répával próbálkozunk. A délelőtti szoptatás előtt eszik, jelenleg 100-120 grammot egyszerre. Nagyon meg vagyok lepve, és persze örülök neki, hogy ilyen tempóban haladunk. Csanád hat héten keresztül próbálta az etetőszékben halottnak tettetni magát, ha meglátta a kanalat. De úgy látszik, a második gyerekkel ez is egyszerűbb.

Kidobtuk a karácsonyfát, azazhogy khm, az angyalok elvitték, és a helyére felállítottuk az ötszögű babakarámot, akarom mondani hempergőt, amiben Micó fogja remélhetőleg a további mozgásfejlődési stációit gyakorolni. Leengedtük a kiságyat igazi nagyfiús babaággyá, és azt hiszem, fejlődtem valamit, mert nem sírtam. Elraktam a játszószőnyeget, a mózeskosarat, átalakítottam a mélykocsit sport-babakocsivá, és azon gondolkoztam, hogy egy szemvillanás alatt hussant el ez a közel fél év.

Vége is a csecsemőkornak, sokkal gyorsabban, mint vártam, sokkal gyorsabban, mint Csaninál. És még ekkor sem sírtam, csak valahogy elkezdett a szívem furcsán sajogni a gondolatra, hogy talán örökre süllyedt el a szekrény mélyén a mózeskosár, amiben a kórházból új családtagot hoztunk haza.

Szofi