Micónapló – Egészségügyi-családi krach

Azzal kezdte, hogy öröm volt nézni a csodálatosan gyors szülésemet, így kell ezt csinálni. Szerinte vannak nők, akik arra születtek, hogy anyák legyenek, és nyilvánvalóan én ebbe a csoportba tartozom, éppen ezért reméli, hogy fogunk még együtt szülni. És nevetve emlékeztetett arra a mások szerint vidám pillanatra, mikor a férjem a kitolási szakasz közben említette meg, hogy még két kislánnyal szeretné bővíteni a családot. Most már én is tudtam ezen röhögni.

A vizsgálat azzal a szintén remek ténymegállapítással zárult, hogy idézem: csodálatosan visszafogytam, és a méhszájam olyan gyönyörű, mintha nem is szültem volna. Nem tudom, mennyi volt ebben az a szövegrész, amit minden kismamának elmond, és nem is érdekelt, mert vigyorogva jöttem ki a rendelőből. Azon gondolkoztam, hogy szívesen fizetnék máskor is a dokinak, meg se kell vizsgálnia, csak idejövök, és helyrerakja az önbizalmamat a külsőmmel és az anyasággal kapcsolatban. Valóban két kilóval a kezdő súlyom alatt vagyok, ami szép eredmény, bár elég furcsa eredményről beszélni úgy, hogy nem tettem érte semmit.

Másnaptól beütött az egészségügyi-családi krach. Körbeveréssel betegedtünk le. Először Csani lett taknyos, amihez hurutos köhögés is társult, aztán a testvéremmel torokgyulladást kaptunk. A férjem folytatta a sort, tüszős mandulával. Volt nekem akkor a fájós torkomon kívül más bajom is, szerintem mindenki el tud képzelni egy tüszős mandulagyulladásban fetrengő férfit, aki úgy viselkedik, mintha minimum halálos mandularákja lenne, már ha lenne olyan. De ha nincs, nem gond, feltalálja. Az ovit sem tudtuk az első héten Csanival elkezdeni, ami megviselt mindkettőnket, mert nagyon szeretett volna már menni.

De ezt még mind elég jól kezeltem, viszont komolyan elkeseredtem, mikor Micókám is náthás lett. Szívtam az orrát orrszívó-porszívóval - botrány, hogy ilyen kicsi fejből milyen sok gusztustalan dolog tud kijönni -, ő meg egy hang nélkül tűrte. Anyukám meg is jegyezte, hogy ez a világ legjobb gyereke.

Micó a betegségével sem szerette volna zavarni a családot. Ugyanúgy aludt, evett, mint máskor. Ha ki volt szívva az orra és kapott levegőt, akkor jókedvűen játszott és nevetett. Meg is néztem újra, hogy megvan-e a kukija, ugyanis ez a viselkedés nem vallott igazán hímnemű egyedére…

Elkezdett gőgicsélni, vagy talán ez túlzás, hangokat kiadni, csak úgy, játékból. Amit a leggyakrabban használ az a „heö”, nagyon édes, tündéri hangocskán szokta gajdolni. A mozgásfejlődésben nem tudom, hogy le vagyunk-e maradva, az biztos, hogy Csani ilyenkor már régen tudott hasról-hátra fordulni, Micó pedig egyelőre ezt nem produkálja. A fejét gyönyörűen tartja, ám azt hiszem, ez elvárás is nyolchetes korra.

Múlt hét szerdán az ortopédiát látogattuk meg. Csani lábára szupinált cipő kell, aminek alapvető jellemzője, hogy egy vagyonba kerül, és nem nagyon szép. Micó is részt vett a hathetes csípőszűrésen, bár ez csak nevében hathetes, ugyanis a magyar egészségügyben nem lehet egy egyhetes újszülöttnek hathetes korára időpontot kapni, így Micóka már a nyolcadik héten járt. De ez nem von le semmit annak az értékéből, hogy tökéletesen rendben van a csípője, 80 fokban hajlik, jelentsen is ez akármit.

Csaninak anno kötött volt a csípője, így állandóan tornáztatni kellett, reméltem, hogy ezt megússzuk. De nem, a doktornő felvilágosított, hogy ettől még ugyanúgy tornáztatni kell, azzal a rettenetes körbeforgatással, ami úgy néz ki, mintha tőből letekernénk a gyerek lábát a törzséről.

Mindegy, legalább az ultrahangot megússzuk az újabb időpontkéréssel, sorbaállással, leletkontrollal. És ezt sem! Menjünk el azért ultrahangra a biztonság kedvéért. Döbbenten néztem, és azon gondolkoztam, hogy nem csoda, hogy sehova nincs időpont, ha fűt-fát-virágot elküldenek mindenhová, csak azért, mert senki nem mer felelősséget vállalni, és mindig a másikhoz küld, hogy az mondja ki, hogy minden rendben van, és ha mégsem, akkor azt pereljék be. Mert őszintén? Ez szerintem erről szól.

És én, mint édesanya, nyilvánvalóan nem fogom megkockáztatni, hogy az orvos javaslata ellenére nem intézkedem, nem kérek telefonon időpontot az ultrahangra, majd állok sorba, végül pedig újabb időponttal nem térek vissza az ortopédiára, hogy a leletet ellenőrizzék. Ugyanis most jön a legjobb rész: akkor is vissza kell jönni kontrollra, ha az ultrahangon minden rendben volt, mert állítólag szoktak olyat csinálni, hogy azt ultrahangon azt mondják, hogy minden rendben van, mintegy megnyugtatásképpen - végül is mindkét lába megvan a gyereknek -, a leletére pedig kezelendő problémát írnak orvosi nyelven, amit a laikus nem ért. Ezen a ponton már értettem, hogy miért kell hónapokat várni egy időpontra…

Hétvégén családilag kivonultunk az Állatkertbe. Micó nem hiszem, hogy sokat fogott fel belőle, de jót babakocsizott a gyönyörű időben a jó levegőn. A szoptatást a lehető legdiszkrétebben egy félreeső padon oldottam meg, ahol nem volt senki. Egy darabig. Aztán megjelent a hátam mögött egy elefánt, a padomon és a számban pedig három iskolás osztály, négy nagycsalád és egy japán turistacsoport. Kiderült, hogy az elefántkifutó növényekkel szegélyezett oldala előtt ültem le, ami addig volt üres, míg az állat a kifutó területének egy másik részén tartózkodott.

Aztán eljött a hétfő. Micó nyolchetes, Csani pedig egy hét késéssel óvodás lett. Nem hatott meg az utolsó nap a bölcsiben, még az oviba menet sem éreztem semmit, de mikor a kisfiam vidáman, hátra se nézve beviharzott a Maci csoportba, az óvónő pedig viszlát felkiáltással becsukta az ajtót, akkor nehéz szívvel és mély sóhajjal vettem tudomásul, hogy Csani az élet rögös útján megint egy lépéssel távolabb került tőlem.

Szofi