Mennyit vagyunk együtt?
Reggel, a nagy rohanásban a kommunikáció nagy része nálunk olyasmire korlátozódik, hogy „siess”, „nem szeretnék késni”, stb. A legkevésbé tudunk ilyenkor az igazán fontos dolgokról – hogyan látod a világot, mi a véleményed erről, jé, mennyire különbözőek vagyunk – beszélgetni. Délután már jobb a helyzet és az esték is viszonylag nyugodtak, így szerencsésnek mondhatom magam, van pár olyan óránk, mikor úgy tudunk együtt lenni, hogy semmi más sem fontosabb, mint a másik.
De azt is tudom, hogy mi tényleg kivételes helyzetben vagyunk ilyen szempontból. Mert sokan a munkájuk miatt nem tudnak együtt lenni a gyerekkel, vagy annyira fáradtak, mire hazaérnek este nyolc körül, hogy épp csak vacsorát adni és gyereket az ágyba dugni marad erejük. Aztán lerogynak, és anélkül, hogy magukkal bármit is foglalkoztak volna, beleszundítanak az épp aktuális sorozatba, hogy másnap újra kezdődhessen ez a mókuskerék. Talán a hétvégék egy kicsit lazábbak, bár ilyen tempó mellett nyilván abban a két napban jut idő csak arra, hogy a lakást kicsit helyrepofozzák, esetleg előre főzzenek néhány egyszerű fogást.
Aztán persze olyan szülők is akadnak, akik nem a munkájuk, hanem a nem átgondolt prioritásaik miatt nem tudnak elég időt fordítani a gyerekükre – bár azért kíváncsi lennék, hogy az „elég” fogalma pontosan mit is takar. Nem átgondolt prioritáson azt értem, hogy fontosabb a gyerekkel töltött minőségi időnél a meleg, két-háromfogásos vacsora minden nap, vagy az, hogy a napsugár is pofára essen a fényesre suvickolt parkettán a napközben egyébként üres lakásban. Nyilván meg lehet ezt magyarázni azzal, hogy a gyereknek is jó, ha főtt és egészséges ételt eszik otthon esténként és a tiszta lakás is alapvető, a baj csak akkor van, ha a mérleg nyelve az utóbbiak felé mutat erősen.
És persze, ott van az a klasszikus, minek-az-ilyennek-gyerek szülőkategória, aki kipottyantott egy kisembert, majd gyakorlatilag úgy éli tovább az életét, mintha mi sem történt volna – munka, haverok, buli, miegyéb -, bízva abban, hogy a nagyszülők, a vakszerencse vagy bárki más majd embert farag abból a gyerekből. Szerencsére tapasztalatom szerint ez utóbbi a legritkább eset, inkább az első kettő az uralkodó.
És nemcsak nálunk. Az MTI-n olvastam, hogy a családszeretetükről híres olaszoknál is csak nosztalgiáznak a szülők az együttlétről a hétköznapok rohanó ritmusában. Az olasz anyák és apák, kettesben együtt naponta félóránál kevesebb időt – kb. húsz percet - töltenek gyerekeikkel. Ezért nem is csoda, hogy az olasz szülők 62 százaléka gondolja úgy: nem tölt elég időt gyerekeivel. Az Eurofound felmérései alapján azt állítja, hogy a 0-13 év közötti olasz gyerekek 64 százalékát a nagyszülők nevelik fel.
S bár az olasz férfiak egyre érzékenyebbek a család iránt, a klasszikus női szerep egyelőre nem változott. Az olasz statisztikai hivatal, az Istat felmérése szerint az anyák napi öt órát fordítanak összesen a családjukra, a gyerekektől a háztartási munkáig, az édesapák pedig csak egy óra harmincöt percet.
Arról sajnos nem számoltak be, hogy milyen okok húzódnak meg a jelenség mögött. De kíváncsi lennék, vajon a magyar családok esetében mi a helyzet. Ahogy arra is, nálunk átlagosan mennyi idő jut egy nap a gyerekekre úgy, hogy mindkét szülő jelen van? És járjunk már ennek is a végére: mennyi idő az a bizonyos „elég”?
Szilágyi Diána, 2010. november 09.
