Kiszedték belőlem azt a dögöt
Október a mellrák elleni küzdelem hónapja, egy olyan betegségé, ami rengeteg nőt érint hazánkban is, és sok családot foszt meg egy anyától, feleségtől, annak ellenére, hogy ha időben felismerik, jó eséllyel gyógyítható. Kenessey Andrea, a Babanet Társalgójának tagja 36 éves orvos, két óvodás lánya van, Eszter 6, Juli 4 éves. Egy budapesti kórház kardiológia osztályán dolgozik, és van egy egészségügyi vállalkozása is. Andrea kemény küzdelmet vívott a mellrákkal.
-
Hogyan derült fény a betegségedre?
-
Tavaly ősszel egy kis csomót tapintottam a jobb mellemben. Évekkel ezelőtt előfordult egy hasonló eset, akkor ultrahang vizsgálattal jóindulatúnak találták az eltérést. Azt hittem, most is csak ennyiről van szó, nem is mondtam a férjemnek, csak bejelentkeztem mammográfiára. Eszembe sem jutott, hogy bármi baj lehet. A mammográfián konkrét eltérés nem látszódott, de az ultrahangon nem volt meghatározható, hogy milyen természetű eltérésről van szó, ezért biztos, ami biztos, mintát vettek.
2010. december 22-e reggelén, az utolsó karácsonyi intéznivalók között gondoltam, beugrom a kórházba a leletért, és utána a családdal együtt élvezzük a kedvenc ünnepem hangulatát. A szövettani lelet egyértelműsítette, hogy rosszindulatú melldaganatom van. Sokkot kaptam, annyira váratlanul ért. Zokogva mentem el újságért és kakaós csigáért a lányoknak, és hazáig nem tudtam abbahagyni. Egy kicsit sem készültem fel rá, hogy velem ez megtörténhet.
-
Milyen típusú mellrák támadott meg?
- B1-5 közötti osztályozással jellemzik a biopszia során a daganat jó- vagy rosszindulatúságát, ahol a B5 a biztosan rosszindulatút jelenti, nekem ez lett az eredmény. Invazív ductalis carcinoma lett a végső diagnózis, ez azt jelenti, hogy a tejmirigyek kivezető járataiból kiinduló daganat már átterjedt az őt körülvevő egészséges emlőszövetekre is.
-
Milyen kezeléseken estél át?
-
Az egy centis daganat közel volt a mellbimbóhoz, és nem lehetett tudni, hogy csak egy gócról van-e szó, vagy többről, ezért úgy altattak el, hogy benne volt a pakliban: el kell távolítani az egész mellemet. Szerencsére ezt megúsztam. A műtét előtt izotópos vizsgálattal megjelölték azt a hónalji nyirokcsomót, ami a legközelebbi kapcsolatban volt a daganattal, ezt is eltávolították. Úgy tűnt, áttétmentes. A mai napig emlékszem arra az eufórikus érzésre, hogy kiszedték belőlem „azt a dögöt”. Fájdalmat nem éreztem, furcsán is néztek rám az orvosok és a családtagjaim, mert őszintén jókedvű voltam.
A szövettani vizsgálat viszont mikrometasztázist - kis áttétet - igazolt. Nagyon elkeseredtem, mert tudtam, hogy a jelenlegi szakmai ajánlás szerint teljes hónalji nyirokcsomó eltávolításra lesz szükség, újra rengeteget kellett várnom, és ez a műtét sokkal kényelmetlenebb is lesz. De ezen is túlestünk, bár sokkal nehezebb volt a regenerálódás. A jobb karom most sem terhelhető, sokszor zsibbad, a jobb oldalamra nem fekszem, nem könyöklök, és a mai napig megkérdezik a gyerekeim, hogy „Anya, ez a fájós kezed?”. Mivel jobb kezes vagyok, ez a probléma napi szinten előjön.
Jött a kemoterápia. Ez volt a legnehezebb döntésünk, nem volt egyértelmű, hogy szükség van-e rá. Végül mellette döntöttünk, mert minden lehetséges eszközt fel akartam használni a gyógyulás érdekében. Hogy ne tehessek magamnak szemrehányást később. A lehető legjobban viseltem, ebben nagy szerepe volt annak, hogy a diagnózis kézhezvétele napján életmódot váltottam. Nem dolgoztam-ügyeltem, este aludtam, mindennap egy órát sportoltam, tudatosan étkeztem, és folyamatosan éreztem az erőt: ez is „csak egy betegség”, meg fogok gyógyulni.
A sugárterápiára a nyáron került sor. Két hónapon át minden reggel pár percet egy hideg asztalon fekve töltöttem, hallgattam a sugárterápiás készülék kattogását. Lelkileg ez volt a legmegterhelőbb, és a végén fizikálisan is: súlyos sugárégést szenvedtem. Az egész mellkasomon gyulladt volt a bőr, telis-tele volt ép és már kifakadt hólyagokkal, sebekkel. Azon túl, hogy undorítóan nézett ki, elmondhatatlanul viszketett és fájt.
Ezzel párhuzamosan kezdték a hormonkezelést, ez havi egy injekciót és napi egy tablettát jelent. Aki volt már terhes, az tudja, mennyi minden változik az emberben a hormonok hatására. Hormonérzékeny a daganatom, így mindenáron csökkenteni kell az ösztrogénszintemet. Ezt az állapotot nagyon nehéz elviselni. Azzal szoktam bíztatni magam, hogy már csak 4 év 7 hónap van hátra –legalább 5 évig kell, hogy kapjam ezt a kezelést.
-
Lelkileg hogyan birkóztál meg a betegséggel?
-
Az első két nap nagyon nehéz volt. Ráadásul Karácsony volt, ünnepelni „kellett”. A dolog súlyát nagyon lassan fogtam fel. Megoldandó feladatként kezeltem, és folyamatosan erre próbáltam koncentrálni. Nagyon erősen, magabiztosan csináltam végig. Mindig arra gondoltam, hogy milyen szerencsés vagyok. Egyrészt van egy potenciálisan gyógyítható betegségem, másrészt olyan hátterem van, ami nagyon erőssé tesz. A férjem kezdettől fogva többet tesz, mint amennyit el lehet képzelni, a szüleimre is bármiben számíthatok. A babanetes barátnőim tudják, hogy mennyire sokat jelentenek nekem, hogy mennyi erőt tudtam meríteni belőlük.
-
A gyerekeknek mennyit mondtatok?
-
Fel sem merült, hogy a gyerekeknek ne mondjuk el, ők voltak az elsők, akik megtudták, hogy anya beteg. Látták, amikor zokogva jöttem haza a kórházból, és hallották, hogy komolyan beszélgetünk a férjemmel. Érezték, hogy gond van, és nem akartuk, hogy olyan legyen a fejükben, ami nem igaz, vagy magukat okolják.
Elmondtuk, hogy anya sokszor fog orvoshoz menni, meg fognak műteni. Hogy velük mi lesz közben, hogy majd olyan kezelést is fogok kapni, amitől gyenge leszek és étvágytalan, és lehet, hogy ki fog hullani a hajam. Mindig annyi információt próbáltunk adni, amennyit pont meg tudtak emészteni.
Az elején nem volt kérdésük, csendben bólogattak. Az első műtétem előtti este a nagylányom beült az ölembe, és megkérdezte: „Anya, én nagyom aggódom érted, ugye meg fogsz gyógyulni?” Később merült fel, hogy „miért jött ez a betegség?” Erre csak annyit tudtam válaszolni, hogy nem tudom.
Nemrég részt vettünk egy mellrákellenes sétán is, hogy lássák, hogy nem vagyunk egyedül. A kopaszságra érzékenyek voltak, miattuk nem mentem neki nullásgéppel a fejemnek. Segítettek az öltözködésben, hogy melyik kendő áll jól, örültek a parókámnak is, ami aztán a szekrény mélyén végezte.
-
A párkapcsolatodra, baráti-családi kapcsolataidra milyen hatással volt?
-
Eddig is tudtam, hogy a férjemre mindenben számíthatok. Minden, ami az elmúlt egy évben történt, kettőnk közös érdeme. Eddig is mély volt a kapcsolatunk, de most érzem igazán, hogy feleség vagyok, abban az értelemben, hogy ő az én másik felem. Az értékrendem stabil volt a betegség előtt is, most is az.
Igaz az állítás, hogy bajban ismerszik meg az igaz barát. Kis csalódások értek, de nem ráztak meg, tudtam, hogy bizonyos kapcsolatokat túlértékeltem. Furcsa és érdekes új helyzetet idéz elő egy ilyen diagnózis. A többség nem tud mit kezdeni azzal a szóval, hogy „RÁK”. Nem tud mit mondani, mit kérdezni, de ha tud is, gyakran már a temetésedre gondol. Közeli barátok, családtagok között is akadt ilyen és ez nem esett jól. De távolabbi ismerősök között volt olyan, aki felajánlotta a segítségét, és meg is tette, ez megható volt. Most rajtam a sor, nekem kell segíteni másoknak, akik a harc elején vannak, és mindenkinek, hogy ne kelljen ezen keresztülmenniük.
-
Egy krízis, egy komoly betegség mindig megváltoztatja az embert. Milyen tanulságokat vontál le a betegségedből?
-
Még keményebb lettem. A karrier-család viszonya még világosabb lett. A munkám során rengeteg tragédiát láttam, ezért nem volt újdonság, hogy a legfontosabb érték, az élet, az egészség. Tudtam, hogy szükség lenne az életmódváltozásra, de halogattam. Gyenge és lusta voltam.
Egyvalamit biztosan nem tehetek mostantól: nem élhetek úgy, ahogy a diagnózis előtt éltem, mert nincs még egy esély. Muszáj arra időt szakítani, hogy a napi mókuskerékből az ember kilépjen és foglalkozzon magával. Ez nem idő és pénz, hanem egy döntés kérdése. Elkezdtem futni, amiről eddig úgy tudtam, hogy utálom. Az életmódváltást csak elkezdeni nehéz, de nem lehetetlen, mert még én is képes voltam rá! Ennek köszönhetem, hogy ma sokkal jobban érzem magam a bőrömben és fittebb vagyok, mint valaha.
Tudom, hogy a magyar egészségügyi rendszerben sokszor milyen nehéz boldogulni, és sokszor nem elég az, amit az nyújtani képes. Emiatt egyfajta küldetéstudat is kialakult bennem, hogy terjesszem a megelőzés fontosságát. Tegyen mindenki a saját egészségéért, önmagáért, mert más nem fog tenni helyette!
Andreával a beszélgetés még folytatódott, hiszen orvosként többet tud erről a betegségről, mint legtöbbünk. Melyek a mellrák rizikófaktorai, valóban véd-e a szoptatás, és vajon a személyiség is hatással van-e a rák kialakulásának kockázatára – erről a következő részben olvashattok.
Szilágyi Diána, 2011. október 26.
Babanet hozzászólások(3 hozzászólás)
köszönöm!
andrea