Kilenc nap

2009. február 1.

Ma mondtuk el húgomnak (Réka) és a férjének (István), hogy kisbabát várunk szeptember végére. Benyomultunk a szentendrei házba. Totál lázban égtünk Brugival (a férjem), de ezt olyan jól lepleztük, hogy István még gyorsan kiment egyet cigizni. Amikor visszajött, Brugi mondta, hogy „Na, nem adod már ide?” Az ultrahangos képre gondolt. Én meg pózoltam egyet, hogy ábrázoljam a helyzetet. Réka egyszerre kezdett el ugrálni, sikoltozni és sírni. Én is ugráltam és vonyítottam. Hihetetlenül boldogok voltunk. Ölelgettük egymást mind a négyen, aztán kávézgattunk, sütiztünk, dumcsiztunk. A bébi fotóját is megmutattuk. Most már végre mi is felszabadultan örülhettünk a terhességnek, mert biztos volt, és végre elmondhattuk valakinek. Arra gondoltam este, hogy milyen jó ennek a gyereknek; még csak egy 7 hetes magzat és máris négyen imádják.

Február 2.

A melóhelyen igyekszem nem állandóan fülig érő szájjal mászkálni. Nem akarom még senkinek elárulni, hogy mi a helyzet, majd csak a 12. hét után. Az egész dologban az a csodálatos, hogy életemben először pontosan tudom, hogy mit akarok, és hogy jó helyen vagyok. Ez igaz persze a házasságomra is, de a terhesség valahogy más. A karrieremben tudom, hogy nem vagyok még a megfelelő helyen, és ez sokszor nyomasztó. Most viszont olyan különlegesnek érzem magam, mintha én lennék az egyetlen szülni képes nő a világon. Tudom, hogy végtelenül örülök a bébinek, tudom, hogy miket kell tennem a magam és a bébi egészsége érdekében, hogy meddig akarok még szülés előtt dolgozni, hogy hogyan akarom nevelgetni, hogyan akarom átrendezni a nappalit a bébi számára. Sok ilyen hasonlóan rendkívül fontos dologban lettem hirtelen egészen biztos.

Február 3.

Felhívtam a nőgyógyászomat, akihez egyébként 12 éve járok. Tudni kell, hogy még szeptemberben elküldött vér- és vizeletvizsgálatra. Úgy ítélte meg akkor, hogy a pajzsmirigyműködésemmel és az inzulinrezisztenciámmal van egy kis gond, és elküldött endokrinológushoz. Újabb vér- és vizeletvizsgálat, majd az endokrinológus azt mondta, hogy fogyjak le 5-6 kilót és minden eredményem rendben lesz. Január végére le is fogytam 6 kilót. Ennek ellenére a nőgyógyászom idegesen beszélt velem, és azt mondta - a szeptemberi leleteimből kiindulva -, hogy nekem gyógyszert kell szednem mind a pajzsmirigyműködésre, mind az inzulinrezisztenciára. Teljesen kiborultam, sírtam. Felhívtam egyik nagynéném férjét, nála voltam ultrahangon 3 napja. Szerinte ezekről a dolgokról egy endokrinológusnak kell döntenie, és nem egy nőgyógyásznak. Felhívtam Annát is, egy kedves barátnőmet, aki időközben nőgyógyász lett, és nagyon közeli családi barátunk. Azt mondta, hogy menjek be pénteken reggel a kórházba, vesz újra vért és megnézzük, hogy segített-e a fogyás.

Február 4.

Délután elkezdtem vérezni. Nem nagyon, de folyamatosan. Brugi pont bejött értem, mert táncórára mentünk volna. Nagyon megijedtem, tudtam, hogy ez általában nem jó jel. Zsuzsinak (főnököm) és Zsófinak (munkatársam) megmondtam, hogy mi a helyzet. Hazamentünk, felhívtam Annát, hogy mi a teendő. Mondta, hogy mit szedjek, és hogy maradjak otthon. Pénteken reggel pedig ultrahang, vér- és vizeletvizsgálat.

Február 5.

Otthon vegetáltam. Sokat feküdtem, filmeket néztem, próbáltam elterelni a gondolataimat a bizonytalan helyzetről.

Február 6.

Bementem reggel 6:45-re a kórházba. Nem írom meg a nevét, mert ez a magyar viszonyokhoz képest még egy jó kórház, legalábbis a szülészet-nőgyógyászat viszonylag kulturált, de azért itt is vannak gyengeségei az ellátásnak. Reggel 7-8 óráig van vérvétel. Én cukorterheléses tesztre jöttem, ami úgy néz ki, hogy az ember bemegy éhgyomorra, vesznek tőle vért – sokat -, majd kap 75 gramm porcukorszerű cukorkészítményt, amit felold kb. két deci vízben, és huss, megissza gyorsan, majd két órával később megint vesznek vért - megint sokat. Na, mindehhez nekünk kell bevinni a poharat, a kanalat, citromot. Egyszer már megcsináltam, akkor jól felszerelve érkeztem. Most annyira meg voltam zavarodva az állapotomtól, hogy elfelejtettem vinni a felszerelést. Kórházban nincs pohár és kanál.

A Határ úton, egy éjjel-nappali pizzázóban kaptunk egy műanyag kanalat és egy 2 decis műanyag poharat. Ezzel csak az volt a gond, hogy ha az ember beleöntötte a 75 gramm cukrot, alig maradt hely a pohárban a víznek. Ezen kívül azért használtam az előbb a „cukorkészítmény” szót, mert ez nem egészen cukor, ugyanis vízzel keveredve pikk-pakk megköt a pohárban. Tehát keverni kell, mint az állat, és gyorsan meginni. Hogy aztán a gyomromba ez mivé áll össze, arra gondolni sem akarok.

Nos, a 2 decis puha műanyag kávéspohárban bizonyára sok mindent lehet csinálni, de 75 gramm gipszet gyorsan kikeverni esélytelen. Brugi kevert, majd kikaptam a kezéből a poharat, ittam, amit lehetett. A maradékra vizet öntöttünk, keverés, ivás. Kaptam egy kis citromot is egy sorstársamtól. Poharat ő sem hozott. A maradékot, ami megkötött a pohár alján, kikanalaztam és elrágcsáltam. Ínyenceknek nem ajánlom. A legjobb, hogy telítve ezzel az iszonyú mennyiségű cukorral még két órát kell vegetálni a váróteremben, mire újra vért vesznek. Addig a reggel levett három kémcső, illetve a még üres kémcsövek a kabátzsebemben várakoztak. Vizeletet sem vittem, ahhoz adtak egy műanyag edényt, persze tető nélkül. Apró részletkérdés. Mindegy. Vér- és vizeletvizsgálat sikeresen abszolválva. Kezdek rutinos lenni.

Anna megvizsgált megint ultrahanggal. Gyanús, hogy a magzat halott. Sokk, sírás. Nem igazán lehet elmondani, hogy mit érez az ember. Réka eljött értem kocsival és hazavitt. Sokat beszélgettünk, hogy fel tudjak készülni lelkileg mindenre. Délután Anna felhívott, hogy legalább az jó hír, hogy a pajzsmirigyműködést és az inzulinrezisztenciát jelző mutatóim javultak, még egy kis fogyásra van csak szükség, és nem kell semmiféle gyógyszer. A nőgyógyászommal is beszélt, mert kollégák, és megbeszélte vele, hogy átvesz engem tőle.

Február 7.

Pihenés itthon, folyamatos alhasi fájdalmak és folyamatos vérzés. Fokozódó bizonytalanság, Brugi nagyon édes, mindent megcsinál körülöttem.

Február 8.

Megbeszéljük, hogy ha elveszítjük ezt a babát, akkor elkezdünk együtt sportolni és fogyózni. Mindketten le akarunk adni még pár kilót.

Február 9.

Anna délután négyre hív be a kórházba. Ultrahang vizsgálat, egyértelmű, hogy a magzat halott. Bent kell maradnom, befejezzük a terhességet. Az ultrahang vizsgálattól nagyon beindul a vérzés. Fel kell mennem a nőgyógyászatra, hogy felvegyenek és adjanak egy ágyat. Előttem hárman állnak, a nővérszoba ajtaja nyitva, látják, hogy ott állunk, le se tojnak. Vérzek, érzem, hogy megy fel bennem a pumpa, a sírás kerülget. Kb. 15 perc után odaszól a nővér, hogy mit akarok. Mondom, hogy kéne egy ágy, mert vetélésem lesz. Valami papírt kér. A sírást leküzdve határozott hangon azt mondom: „Nézze, vérzek és vetélésre jöttem. X az orvosom, papírom nincs. Adjon egy ágyat!”

Erre valamiért megenyhült - talán az orvosom neve hallatára, ki tudja -, és kiküldött hozzám egy másik nővért, aki bevitt egy 6 ágyas szobába. Szerencsére csak egy kínai lány feküdt ott, akinek ott volt a férje, de úgysem értettem, mit beszélnek, így egyáltalán nem zavartak. A nővér, aki a szobába vitt, simán letegezett, amire szavakat nem találok, én természetesen magáztam minden nővért. Felírta egy-két adatomat egy lapra, vérnyomást mért, aminél oda sem nézett a gépre. Kérdezi tőlem, hogy mennyi lett, a képernyő felé volt fordítva. Mondom, nem látom, mire odanézett, az adat eltűnt a képernyőről. Megnyomott egy gombot, ami mutatott egy vérnyomást, hogy az az enyém volt, vagy kié, ez már sosem derül ki. Aztán kiment.

Befutott Brugi. Listát írtunk, hogy mit hozzon be, a WC papírtól a törülközőn át a szappanig mindent nekünk kell behozni. Brugi elrohant, közben megjött Réka. Anna elfelejtette mondani, hogy ne egyek és igyak, így csak este 8-kor lesz a műtét. Rékával dumcsizgattunk, 7 körül Brugi is visszaért. Bejött egy nővér és Hajnalkát kereste. Mivel csak én voltam és a kínai lány - Réka se Hajnalka, illetve Brugi se -, gondoltam, megkérdezem újra a teljes nevet. Igen, igen, Berencz Hajnalkát keresi. Mondtam, hogy Berencz van, Hajnalka nincs. Nem baj, jó lesz.

Elém tett egy rakat papírt, hogy írjam alá, töltsem ki. Ahol választanom kellett, hogy például kérem-e értékeim zárt helyen őrzését, ők már előre aláhúzták, hogy „nem kérem”, illetve alá kellett írnom, hogy tájékoztattak erről a lehetőségről. Semmiről nem tájékoztattak, azon kívül, hogy adtak egy ágyat, mértek egy vérnyomást, szerintem azt se jól, és a nevemet is rosszul írták fel. Na, mindegy. Ott volt hol Réka, hol Brugi, így elviselhető volt a bent lét. Anna lejött 7-kor és mondta, hogy 8 körül értem jön egy műtősfiú. Réka hazament, Brugi maradt.

Saját lábon, saját hálóingben és köntösben mentem a műtőbe, így nem volt olyan rémes az egész. A műtőben csak nők voltak, ez jó érzés volt. Felfeküdtem a műtőasztalra - olyan mint a vizsgálószék a nőgyógyásznál -, ekkor már remegtem egy kicsit, a vérnyomásom is felment - 160 per valamennyire. Kérdezte az altatóorvos, hogy rendben szokott-e lenni a vérnyomásom, mondtam, hogy mindig szuper, csak most lettem kicsit feszült. Mondta, hogy a karomba szúrt tűn keresztül kapok egy kis gyógyszert, aztán se kép, se hang.

Utána egy drogos álomként játszódott le bennem minden újra, onnantól kezdve, hogy értem jön a műtősfiú, akit az ébredezés során először mentős fiúnak hívtam, majd végül egyszerűen fiúnak. Ezt már Brugi mesélte, aki végig fogta a kezem, míg magamhoz nem tértem. Ez olyan jó volt, hogy most is könny szökik a szemembe, miközben ezt leírom. Kb. 5 perc totál kábulat után már beszélni kezdtem az ágyamban, Brugi is beszélt hozzám folyamatosan, ami jó volt, mert a tudatom a szavaiba kapaszkodott, és ez segített magamhoz térni.

Minden érzés olyan homályos és elnagyolt volt. Éreztem a kezeit a kezeimen, de nagyon furcsán. Azt kérdeztem először: „Már kész is?” Majd levetettem Brugival a lábaimról a kis kék nejlon védőzsákot. Ezt éreztem igazán először. A plafon összefolyt, Brugiból is több volt. Érzékeltem, hogy a mellettem levő ágyra is beköltözött valaki. Még fekve is szédültem, ha megmozdítottam a fejem. Brugi állandóan az éjjeliszekrény sarkára tette az egyik kezét, mert az veszélyesen közel volt a fejemhez. Mondtam neki, hogy ha ilyen állapotot okoz a drogozás, akkor tuti, nem fogok rászokni. Mindent kb. 4-szer, 5-ször kérdeztem meg tőle, vagy mondtam neki. Azt is mondtam, hogy most biztos hülyeségeket kérdezek, mire Brugi azt válaszolta, hogy nem baj, már hozzá van szokva. Negyed óra volt a műtét, utána 1,5 órával már ittam egy korty vizet.

10 előtt picivel Anna is megnézett, elmondott pár gyakorlati tudnivalót: 2 hétig nincs kocogás, ugrálás, 1 hónapig nincs szex, uszoda, kádban fürdés, 3 hónapig nincs gyerekprojekt. 1 hónap múlva kontroll. Bevállalható dolgok. Brugi 10-kor hazament. Én még olvastam egy kis lazító Agatha Christie-t, majd álomba zuhantam.

Éjfélkor kitaláltam, hogy pisilnem kell, és majd kimegyek WC-re. Felültem szép lassan az ágyon. Éreztem, hogy szédülök, de hát a szükség nagy úr. Azt senki nem mutatta meg, hogyan lehet hívni a nővért segítségül. Fogtam a WC papíromat, és elindultam. Az ajtó kb. három méterre volt az ágyamtól, azt még elértem, majd egy métert sikerült haladnom a fal mellett a folyosón. Ekkor éreztem, hogy mindjárt elájulok, szóval vissza kell mennem, mert ha ott összeesek, senki nem veszi észre. Egy méter vissza az ajtóig. Volt egy szék rögtön a falnál, oda leroskadtam, éreztem, hogy a vérnyomásom a padlón. Felkeltettem az új lányt a mellettem levő ágyon -pechjére ő feküdt az ajtó mellett -, hogy szóljon valakinek, mert én itt most mindjárt elájulok.

Kirohant a szobából, én meg bezuhantam az ő ágyába, mert az volt a székemtől elérhető távolságban. Berohant a nővér. Kissé hűvösen viselkedett, de korrekt volt. Mondta, hogy másszak át az ágyamba, mert ő nem tud áttenni, és amúgy is mit művelek a más ágyában. Leküzdöttem egy kis hányingert, majd valahogy átmásztam az ágyamba. Már azt is tudom, milyen az, amikor az embert kiveri a „hideg veríték”. A homlokom hideg volt és totál izzadt. Mindig csak azt hittem, hogy ez valami irodalmi kifejezés. Mindenkivel tudatom ezúttal, hogy létezik. „Kér ágytálat?” – kérdezte a nővér. Gondoltam, innen már nincs lejjebb. Kértem. Bugyi le, ágytál be, paplan rám. Vártunk. A nővér mondta, hogy itt hagy, mert így úgysem fog menni, és ne mászkáljak. Ja, és előhalászta az ágyam alól a kapcsolót, amivel lehet nekik jelezni. A szomszéd csajtól bocsánatot kértem az ágyfoglalási ügyben. Mosolygott. Gondolom, tök hülyének tartott. Mindegy, megúsztam hányás és ájulás nélkül a dolgot.

Szóval most ezen a rohadt ágytálon fekszem már fél órája. Pisilnem kéne. Nem megy, mert képtelen vagyok meggyőzni magam arról, hogy ha az ágytál alattam van, a paplan pedig fölöttem, akkor nem a paplant fogom lepisilni. Nincs is siker. Elegem lesz, kiveszem az ágytálat, megnézem, hogy volt behelyezve, félre teszem. Bugyi vissza, könyv a kézbe. 1-kor megint elalszom. Fél 3-kor újra felébredek, most már érzem, nincs mese. Bugyi le, ágytál magam alá, paplan felülre, de csak úgy félig, mert még mindig nem tudom elképzelni, hogy ne pisiljem le. Kis várakozás, siker. Még WC papírt is tudtam használni. Has- és farizom megfeszít, törlés, ágytál ki, bugyi vissza, olvasás, alvás. Paplan száraz. Csudálatos dolog a túlélési ösztön. 5-kor megint felébredtem. Olvasgattam, kimentem egyedül WC-re! Muszáj volt megkísérelnem, mert elvileg kb. 8-kor hazamehetek. Meg kellett győződnöm róla, hogy egyedül is képes vagyok közlekedni. Brugi bejött negyed 7-kor, kicsit dumáltunk, majd elment dolgozni. Anna bejött fél 8-kor, átadta a szükséges papírokat, és mondta, hogy szökhetek végre.

Fájdalmaim nincsenek. Lelki sérülés van még egy pici, de be fog gyógyulni.

Reméljük, másodjára is ilyen könnyen és gyorsan fog menni a teherbe esés.

Hugó Titanilla nevű gyermekünk sorsa ezennel bevégeztetett.

Berencz Mercedes