Ki ez a gyerek? - mert ránk nem ütött, az biztos

Két tesója ujjongott velünk együtt és már négyen álmodoztunk róla, milyen is lesz majd. A férjem lányt szeretett volna, mert azt lehet babusgatni meg bújós lesz, én pedig nevetve tromfoltam le, a fiúk is bújnak! Együtt megyünk majd biciklizni, párnacsatákban ő lesz a harmadik, és megtanítjuk szalonnát sütni, és veszekedés tört ki abból is, ki fog vele majd verseket tanulni, mert mindenki magának akarta. Nekem mindegy volt, így is-úgy is szeretni fogom! Sokat tesz ezért a természet maga is.

Aki szoptat, az tudja, hogy nincs erősebb kötelék annál, amikor egy csecsemő az anyját nézi, miközben megtelik a hasa, és elmúlik az a furcsa, kellemetlen érzés, az éhség, amit még meg sem tud fogalmazni magában. Már a szagod, a bőröd illata is megnyugtatja, és miközben megnyugszik, szemeivel téged néz, kicsi kezével a melledet fogja, számára te vagy az Isten, neked meg Ő a mindened. Annyira szerettem ezeket a pillanatokat, depressziós lettem, amikor egyéves kora előtt, elválasztotta magát.

Amikor alszik, arca kisimul, és biztos vagy abban, hogy a mosoly, amit elereszt neked is szól. Igen.
Csakhogy két alvás és szoptatás között ébren van és személyisége már néhány hetes korában megmutatkozik és akkor kezdődött a baj és hónapról-hónapra, évről-évre fokozódott.

Nem értettük egymást.

A két másik gyerek is totál különbözik, ellentétei egymásnak. Mondjuk azt, van egy Álmodozóm és egy Lázongóm. Azt hiszem, ha röviden kell megfogalmaznom, akkor ez a két szó jellemzi őket, de egy közös bennük, hogy megtaláltuk a közös hullámhosszt, a legkeservesebb kamasz időkben is.

De a Kicsivel ez nagyon sokáig nem sikerült. Ki ez a gyerek? Mert ránk nem ütött, az biztos. Undok, akaratos, és kifejezetten unszimpatikus, kezelhetetlen.

Két-három éves lett, mire lehetőségem volt arra, hogy beszéljek róla Ranschburg Jenővel, tanácsot kérjek ez ügyben, mert a kétségbeesés mindennapos lett. Egyszer csak azt kérdezte, mit gondolok magamban: Jó fej a gyerek? Azt kérte, gondoljam át ezt az egy kérdést, semmi többet. Elsőre elkezdtem sorolni a jó tulajdonságait, zseniális humora van - tudom, mert tapasztaltam -, iszonyat kreatív. De amikor magamra maradtam, azt gondoltam: Nem, nem jó fej - legalább magamnak be kellett vallanom.
Aki anya, az legalább sejtheti, hogy mekkora dráma ez egy szülőnek. Olvastam szakirodalmat, pszichológustól pszichológusig jártam, nagy nehezen rájöttem, hogy nem tudok a személyiségén változtatni. Mert ő más, nem az anyja, nem az apja.

Ma már el tudom fogadni és ezért könnyebb is a dolgom. Magamban mentséget is tudok találni minden számomra "elfogadhatatlan" - ezt írnám, ha igaz lenne, mert igenis el tudom fogadni - tettére, mert az Ő szemével látom a világot. Sokkal jobban megértem, ha magamat, kizárom a dologból.

Néhány hete kezembe akadt egy könyv, Vekerdy Tamás és Ranshburg Jenő is írt bele, amelynek az a címe: Az első találkozás. Aha élményem volt. Pont arról írt, amit én éreztem: valaki álmodozik egy családba illő gyerekről - ahol túráznak, bicajoznak -, és kapnak egy lusta, nyafogóst, aki miatt az egész családi élet megváltozik. És még sorolhatnám a hülye példáimat, amelyek egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy lefessem a drámát, amelyet az elképzelt és a megszületett gyerek közötti különbség „okoz”.

Hogy miért írtam le mindezt?

Hogy megkönnyítsem azoknak a szülőknek a dolgát, akik hasonló cipőben járnak. Megnyugtassam őket, nincsenek egyedül, és ha elfogadják, hogy a gyerek ilyen, és így is tudják szeretni, akkor közelebb is kerülnek hozzá. Tudom, hogy nehéznek tűnik, de sok munka, és belső utazás kell ahhoz, hogy a történet jó véget érjen, hogy az a közös hullámhossz, ha törékenyen is, de létrejöjjön.

Ma már azt is tudom, hogy az apai és anyai minta alakítja, formálja a személyiségét, akkor is, ha ő bizony totál más karakter. Az viszont nagyon fontos, hogy mindez az abszolút elfogadás mellett, erőszak nélkül, csupán a cselekvéseinkkel, a tetteinkkel láthatatlanul történik.

Zizi