Hogy bírod?
Az utóbbi tíz évben adódott néhány olyan, nehéz élethelyzet, amikor az ismerősök támogatón-vigasztalón megpaskolták a kezemet, és megkérdezték: hogy bírod? A válasz mindig nagyon egyszerű: bírom, mert muszáj. Mert nem tehetem meg, hogy nem bírom, nem adhatom fel, nem vallhatom be, ha esetenként mégsem ilyen lovat akartam. Mert az biztos, hogy nem én kértem, kicsit sem vágytam ezekre a helyzetekre. És mégis vannak, és mégis meg kell velük küzdeni.
1. élethelyzet: Korán jött
Fekszem a kórházi ágyon. Pár órája szültem, ismételgetem magamban, hogy anya vagyok, gyerekem van, tényleg megtörtént. Igaz, a baba nincs mellettem, elvitte a Cerny mentő egy másik városba, egy másik kórházba, ahol van PIC, ahol van lélegeztető, na meg szakszemélyzet.
Fekszem az ágyon, és olyan űrt érzek, mint még soha. Tegnap ilyenkor még egyáltalán nem gondoltam volna, hogy mára anya leszek, hiszen még egy bő hónap hátra lett volna a szülésig. Ha a mentősök nem csináltak volna egy gyors polaroid fotót, egyáltalán semmi sem emlékeztetne arra, hogy anya lettem. A hasam nem lapos, a mellem nem tejel, csak a fénykép van.
Látogatók sem igen jönnek, értem én, kellemetlen lenne nekik is, nekem is, senki sem tudja ilyen helyzetben, hogy mit mondjon, minden szó hamisan kong.
Szülés után két nappal hazaengednek. Nem nagy örömmel, de megértik, nekem a fiam mellett a helyem. Autózunk is minden nap fel a Nagyfaluba, viszem a lefejt tejet, ami ránézésre nevetségesen kevés, bár lefejni irtózatosan hosszú ideig tartott. Pillanatokra foghatom csak meg, hiszen szopni még nem tud, meggyőznek, jobb neki most az inkubátorban.
Hogy bírod? Kérdi a húgom. Robot-üzemmódban, felelem. És sok-sok könnyel.
2. élethelyzet: Itthagyott minket
Meglehetősen hamar sikerült újra teherbe esnem, de a baba a 12. héten úgy döntött, nem marad velünk. Nem volt tervezett baba, talán ez volt a baj, ezt érezte meg, ezért gondolta meg magát. Hagyott időt felkészülnünk arra a valakire, akinek az érkezésébe nem csak úgy beletörődtünk, hanem tiszta szívből vágytunk. De akkor, ott, a 12. héten, nagyon fájt. Semmilyen magyarázat, elmélet nem segített nem-sírni. Hálát adok azért, hogy a műszeres befejezést altatásban végezték. Azt hiszem, még altatásban is sírtam, és aztán még napokon át.
Hogy bírod? Kérdezte a műtét után anyósom. Nem bírom, feleltem. De aztán persze mégis bírtam. Ma már képes vagyok elfeledkezni arról a januári napról, képes vagyok úgy tekinteni rá, mintha nem velem történt volna.
3. élethelyzet: Másképp született
A második szülésem programcsászárral történt. Tudtam előre, hogy így lesz, felkészültem rá, sokat kérdeztem más asszonyokat, ők hogy élték meg. Talán még változatosabb rémisztgetéseket hallhattam, mint sima szülések után. Így van ez, szeretjük túldramatizálni életünk nagy történéseit.
Aztán megvolt a műtét, rendben lezajlott, és kaptam egy gyönyörű csomagocskát, egy kis töltöttkáposzta-forma kislányt. A császáros sebem kutyául fájt, de én boldog voltam.
Hogy bírod? Kérdezte egy ismerősöm. Hogy érted? - kérdeztem vissza. Hát, hogy nem sikerült megszülnöd, és most lett egy seb a hasadon. Ó, az a legszebb seb a világon, feleltem.
4. élethelyzet: Nagycsalád vagyunk
Amikor egy gyerekem volt, sosem jutott időm semmire. Szó szerint még pisilni se nagyon, csak ha vittem magammal az aprótalpút is. Folyton fáradt voltam, minden pillanatban sikítani támadt kedvem, hol azért, mert már megint fogzik, és ezért bőg, hol azért, mert már megint semmit nem eszik meg, ezért én bőgök. Kialvatlan voltam, szétszórt és elhanyagolt. Nem emlékszem, hogy valaki is megkérdezte volna, hogy bírom, pedig hosszasan tudtam volna panaszkodni.
Ma már hárman vannak, és remekül lefoglalják egymást is, magukat is. Van időm mellettük iskolába járni, kézműves hobbikat űzni, jókat főzni és enni, néha barátnőzni, állást keresni.
Hogy bírod? Kérdezik sokan, sokszor. A három gyerekkel? Remekül! - vigyorgok rá a hitetlenkedőkre.
Kedves virtuális barátnőim, Ti hogy bírjátok?
Zsuzska
Zsuzska, 2011. július 18.
Babanet hozzászólások(27 hozzászólás)
azt már tudom azóta, hogy a veszteséget nem lehet mennyiségben mérni. ha a gyerekedet veszted el, nyilván fáj, de ha a meg sem született gyereked esélyét, az is.
a gyásznak helye van minden veszteség után. és azt nem lehet elsunnyogni. muszáj megbolondulni a fájdalomtól, az űrtől, sírni, törni-zúzni, dühöngeni, kérdezni, vádolni, utálni és gyűlölni. aztán ha mindez kijött, az ember lassan kezdi észrevenni maga körül a világot, az életet, az apró kis szépségeket. és aztán a veszteség sem annyira fájdalmas már egyszer csak.
applet, kívánom neked, hogy lassacskán úgy tudj örülni majd a babádnak, hogy nem erősebb benned a meg sem született iránt érzett fájdalmad. biztos vagyok benne, hogy el fog jönni ez az idő.
gyömbérke, rád is hosszú út vár még, az biztos, de remélem, a téged ért veszteség nem tipor majd le teljesen. hogy úgy kelj majd fel hamvaidból, mint a mesebeli főnixmadár...
Hát borzasztó! Néha nagyon befordulok,mert még pisilni sem tudok elmenni a 4 gyerkőctől.Nappal az egyik kicsi hisztizik valamiért éjjel pedig a másik,de van amikor együtt nyomják nonstop és közben a két nagynak is mindig van valami baja,mindig kell nekik valami.Néha úgy érzem csak kakis pelusból és üvöltésből áll az egész életem és teljesen elkeseredek,hogy semmi másra nincs időm és energiám.
Aztán amikor feleszmélek,hogy úristen mennyi ember van akinek sokkal nagyobb a baja,rájövök,hogy tiszta hülye vagyok hiszen van 4 gyönyörű gyerekem,akik nekem az életet jelentik még ha néha nehéz is.