Ha nem sikerül a szoptatás

A gyerek négy hónapos volt, mikor egyik napról a másikra úgy tűnt, totál leállt a tejtermelésem. Mindkét mellem teljesen bekeményedett, és csak erős fájdalmak árán tudtam egy-két cseppet kisajtolni belőlük. A gyerek nem volt hajlandó szívni, ha meg mégis, akkor pokolian üvöltött utána. A védőnő két órán át masszírozott, de az sem használt. Végül három nap múlva megjött a vérzésem, a galiba okozója, és kezdett helyreállni a rend – apjuk hathatós segítségével -, de az a három nap maga volt a pokol számomra.

Egyfelől ott volt bennem a vágy, hogy szerettem volna még szoptatni. Másfelől tartottam tőle, milyen károsodást fog szenvedni a gyerek, ha mégsem fog sikerülni, és esetleg tápszerre kell átállnunk. Hiszen mindenhol azt olvastam, hogy ez mennyire fontos, hogy ezzel megelőzhető egy csomó rákféle és a cukorbetegség, sőt, így még okosabb is lesz azoknál, akiket nem szoptattak. Nyilván van ebben igazság, mondjuk, speciel összehasonlítási alapom nincs, mert ez a gyerek csak egyszer volt baba.

Elképesztő mértékű lelkiismeret-furdalást okozott már pusztán az a gondolat is, hogy előfordulhat, hogy én erre nem vagyok képes. Az nem lehet! Egy anya mindenre képes a gyerekéért! Hát milyen anya vagyok én, ha még erre sem vagyok képes?

Sejtésem szerint ezek a gondolatok nemcsak az én kis agytekervényeimben vertek tanyát, hanem számtalan anya fejében, akik végül vagy túllendültek az adott bukkanón, vagy nem. Ha sikerült, az remek érzés, és nagy valószínűséggel elég erőt ad ahhoz, hogy minden további problémával is eredményesen küzdjünk meg. Ám ha nem… Akkor a fenti gondolatok még erősebbé válhatnak, kínzó bűntudatot ébresztve az anyában.

Ilyenkor ajánlatos megállni egy kicsit és megkérdezni magunktól: megtettem, ami tőlem telt? Ha már az ebédet is a fejőgépre kötve főzöd meg, ha áttúrtad a szoptatás buktatóiról szóló cikkeket és topikokat, esetleg mások panaszait és az arra érkezett válaszokat is, ha beszéltél szakemberrel – és itt most a laktációs tanácsadókra gondolok -, ha megfogadtad a tanácsait, és mégsem megy, akkor igen: Te megtettél mindent.

És most elárulok egy titkot: akárki akármit is mondjon, akármit is éreztessen veled, a szoptatás nem az anyaság fokmérője! Nem attól vagy jó anya, ha szoptatsz, és nem attól vagy rossz anya, ha tápszert kap a babád! Ez – legyen bármilyen fontos is – csak egy szelete az életeteknek.

De ennél sokkal fontosabb, hogy szereted-e azt a picit, hogy elfogadod-e olyannak, amilyen, kimutatod-e felé az érzéseidet, reagálsz-e, ha sír vagy baja van, vagy hogy megölelgeted és puszilgatod-e mindennap. Megvigasztalod-e, ha fáj valami, fordulhat-e hozzád a gondjaival és értő fülekre talál-e, figyelsz-e rá, mesélsz-e neki, elűzöd-e éjszakánként a démonokat az ágya alól. Élvezed-e, hogy ő van. Segítesz-e neki megismerni a világot, az embereket és olyan példát mutatsz-e számára, amit később szívesen követ majd.

Szoptatni jó, az biztos. De ha nem sikerül, ne a bűntudatra és a lelkiismeret-furdalásra fordíts tengernyi energiát - a babák olyan gyorsan nőnek, bár az éjszakázásoktól fáradtan talán cammogni látszik az idő. Merülj el a gyerekben, élvezd a vele töltött időt, figyeld, hogy fejlődik, és ne könnyekkel küzdve készítsd el neki a következő üveg tápszert. Mert anyának lenni – szerintem – még a szoptatásnál is jobb.