Gyermekeink és bénaságaink

Máskor meg persze teljesen kétségbeestem. Hogy fogom én ezt a gyereket felnevelni? Tényleg készen állok erre? Vajon jó anyja leszek? Mi lesz, ha valamit rosszul csinálok? Hogy mi lett? Számtalan olyan kis sztori született a bénázásaimból, amelyeken már nemcsak én, de a gyerek is jókat rötyög.

Például nem számítottam rá, hogy etetés után fél órával talán nem kéne a gyereket emelgetni-reptetni, mert nem biztos, hogy a betermelt kaja nem fordul vissza nyomban. Így aztán egyik alkalommal a földön fekve a lábszáraimon hintáztattam, csicseregtem hozzá amúgy gügyögősen, a gyerek meg nagyokat vigyorgott, és az egyik ilyen mosoly közben egy nagy adag savval kevert tejet lövellt ki. Egyenesen a gügyögésre nyitott számba.

Egy másik alkalommal felírtak neki a fülgyulladás miatt egy cseppet – Cataflam -, mondván, ennyi és ennyi cseppet kell adagolnom. Hát én adagoltam is lelkesen – egyenesen a fülébe, mert senki sem mondta, hogy azt bizony a torkán kell lenyomnom – a tájékoztatójában sem volt erről szóló utasítás. Még csodálkoztam is, hogy jé, már majd kicsordul a füléből, pedig még csak fél adagnál tartunk. A doktornő tele szájjal kiröhögött, mikor rákérdeztem legközelebb a dologra, majd megvizsgálta a gyereket és megnyugtatott: úgy tűnik, a gyógyszer azért így is használt, meggyógyult a füle.

Karácsonykor sem úsztuk meg bénázás nélkül: a gyereket becsomagoltam az overálljába, volt rajta blúz, kardigán, harisnya is, ahogy kell. Egyedül a szoknyáját nem adtam rá, nehogy a nagyiékhoz vezető úton teljesen összegyűrődjön. De esélye sem volt erre, mert mikor megérkeztünk, észrevettük: a szoknya bizony otthon maradt. Végül, hogy mégse egy harisnyában kelljen szegény gyereknek karácsonyoznia, a kardigánját kötöttük rá szoknya gyanánt, roppant kreatív formában.

Máskor rohantunk épp valahová, ami nálam enyhén beszűkült állapotot okoz. A gyerek viszont ilyenkor is zavartalanul csacsog, így aztán az én agyam előbb-utóbb megelégeli a túl sok inputot, és úgy védi magát, hogy zizegni kezd, és minden kiesik a fejemből. Szerencsére ez csak addig tart, míg el nem indulunk, így aztán még a kapuban észrevettem, hogy a gyereken ugyan overáll van, de csizma helyett papucsban csattog a havon.

Persze, nem csak én voltam képes a családban hasonló agyamentségekre. Az én drága emberem például első alkalommal, mikor kettesben hagytam a gyerekkel, kiborulva hívott fel, hogy milyen vacak már az a pelenka, hát sehogy sem bírja rendesen ráadni a gyerekre. És bár a pelenka elején színes-mintás csík hivatott jelezni, hogy ez bizony az eleje, ő valahogy átmeneti vakságban szenvedhetett, mert mint kiderült, fordítva bár, de végül ráerőltette a gyerekre.

Anyám pedig előszeretettel mesélte el nekem, hogy amikor úgy másfél éves lehettem, a dédimamám megetetett egy kis málnával. Úgy két tálkányival, mire észrevette. És persze hiába kérte a dédit, hogy ne adjon többet, dédi közölte, hogy de én kérem annyira, nézze meg, mennyire ízlik ez nekem. A végeredményt most nem részletezném, elég annyi hozzá, hogy a kerti járókámat nagy nyomású vízsugárral kellett kitakarítani, a semmitől sem undorodó apám pedig a két csuklómnál fogva cipelt be a fürdőbe hasonló sterilizálásra. A málnát valamiért azóta sem szeretem.

Szerencsére az ilyen bakik általában nem járnak komoly következményekkel, és mindannyian átesünk rajtuk. Mert szülőnek egyikünk sem születik csak úgy, azt bizony meg kell tanulni. Ahogy arra is gyakran ráébredünk, hogy két szem, két kéz és két láb kicsit sem elég alapfelszerelés egy anyának egy gyerek mellett.

Ti milyen bénaságokat követtetek el a gyereknevelés során?