Ereszd ki a gőzt!
Banális mondás, hogy a gyereknevelés 24 órás munka, de valóban így van. Sőt: nekem még sosem volt ennél keményebb munkahelyem – és ennél keményebb főnököm sem. A gyerek többet követel tőlünk, mint bárki más, és ha nem így lenne, akkor is többet adnánk neki, mint bárki másnak. Ám egyikünk ereje sem végtelen, és bizony, még egy anyával is előfordulhat, hogy kimerül.
A kimerült anya viszont nem jó senkinek sem: a gyereknek semmiképp, hiszen a végletekig kifacsart anya türelmetlen és szétszórt, de önmagának sem, hiszen a lelkiismeret-furdalás csak tovább ronthat a helyzeten.
Épp ezért szerintem elengedhetetlenül fontos, hogy időnként kieresszük a gőzt. Erről ugyan mindig a Szaffi idevágó jelenete jut eszembe – amin 20 év után is jókat derülök -, de pontosan ez a lényeg. Gőz ki, anya lenyugszik, megy az élet tovább. Hogy ki hogyan tud leereszteni, az mindenkinél egyéni.
Van, akit már egy forró fürdő is ellazít, vagy ha kap egy teljes, megszakítatlan alvással tölthető éjszakát. Van, aki egy-egy délelőtt-délután szabadul ki otthonról, és megy el a barátnőkkel kávézni, vásárolgatni, trécselni. Az sem ritka, hogy valaki a férjével – vagy a barátaival – szökik meg egy-egy hétvégére vagy hétre a mindennapok elől. Akad olyan is, aki minden este felveszi a futócipőt, és az aszfaltba döngöli minden frusztrációját. És persze, nem kevesen vannak azok, akik valamilyen kézműves foglalkozással – horgolással, keresztszemezéssel – simítják el összegabalyodott idegeiket.
Nekem személy szerint a tánc kell a lelazuláshoz. De nem táncóra formájában - bár úgysem rossz. Ha nagyon kiszipolyozottnak éreztem már magam, akkor rábíztam a gyereket valakire – apjára, nagyszülőkre, barátokra -, és anyatársaimmal bevetettük magunkat az éjszakába. A buli részünkről valóban kimerült a durva dózisú és energiájú táncban, ami főleg a gyerekeink dackorszaka környékén vadult el igazán. Kvázi úgy éreztük magunkat a táncparketten, ahogy a felbőszített bokszoló a boxzsák előtt.
Egy ilyen este után kimerülten, hullafáradtan, de elsimulva mentem mindig haza. Még az sem okozott gondot, hogy hajnalban kelni kell a gyerekhez. És utána jó ideig angyali türelemmel tudtam tolerálni a kétévesem hisztijeit. Kicsit sem éreztem úgy, hogy rögvest lekaparom a falat, ha nem hagyja abba a nyafogást.
Persze, hozzá kell tennem, egyes rokonaimból rosszallást váltott ki, hogy egy-egy estét csak magamra fordítok. Önzésnek tekintették, mondván, szegény gyerek, pedig a szegény gyerek addig alvással töltötte az idejét, amihez én kevéssé vagyok szükséges hozzávaló. Már csak azért sem értettem a dolgot, mert ilyen táncos estékre mondjuk havonta egyszer került sor, nem hetente, pláne nem háromnaponta.
De egyébként is feltűnt: mintha egyesek bűnnek tekintenék, ha egy anya olykor arra vágyik, bár távol tölthetne pár órát a gyerekétől, bár találkozhatna a barátaival úgy, hogy nem kell közben pontpontvesszőcskét rajzolnia. Mintha úgy éreznék helyesnek, hogy a gyerekszüléssel egy nő adja fel önmagát teljes mértékben.
Nem vagyok ennek a híve. Szerintem, aki feladja önmagát, feloldódik teljes mértékben a gyerekeiben, ne adj isten mártírként terelgeti a családját, alárendelve a saját vágyait, igényeit mindenki másénak, az hosszú távon csak veszíthet. Arról nem is beszélve, miféle mintát ad át a lányának – és persze a fiának is.
Ha ez önzés, akkor ennyi kell, hogy legyen bennünk. A gyerekeinkért is: egy kisimult, odafigyelni képes és türelmes anya sokkal többet tud adni nekik. De szerintem nem az, erre mindannyiunknak szüksége van.
Ti hogyan szoktátok kiengedni a gőzt?
Szilágyi Diána, 2011. április 26.
Babanet hozzászólások(13 hozzászólás)
Egyetértek, és meghajolok az előttem szólok előtt.
Mindenhonnan azt hallani, így a tökéletes anya, meg úgy.
Csak az anya sem bírja a hét minden napján 24 órában. Egy anya is önálló személyiség, nem gép.
Hosszú távon mindenkinek kárára van a családban, ha nem találunk feltöltési lehetőséget, mert gyermekeinkkel szemben mi nem D***cell elemmel működünk :o)
Egyébként komolyabbra fordítva a szót, még a "könnyebb" gyerekekkel is vannak baromi nehéz időszakok, mi épp egy ilyen kellős közepén vagyunk. 9 éves csajom és 4 éves fiam nem tudnak fél percig egymás mellett úgy meglenni, hogy ne szívnák egymás vérét. Néha a fejem majd' szét szakad, ilyenkor fél perc alatt ki tudok merülni. Sokszor azt sem tudom, sírjak vagy nevessek, egyáltalán megpróbáljam -e őket lecsitítani vagy sem. Viszont mostanában kb. 2 hetente anyukáméknál alszanak szombaton, és ez annyira kell!!!!
Főleg azért, amit már előttem is említett más anyuka, mert magam is úgy gondoltam, hogy egyedül vagyok ezzel és csak én vagyok ilyen önző, hogy képes vagyok akár több órát is a gyerekem nélkül tölteni, ha úgy érzem szükségét. 10 hónapos kislányunkra sokan mondják, hogy egy álom jó kisbaba, mégis ki tud hozni a béketűrésből időnként. Nekem nagy szerencsém, hogy páromra is bármikor rábízhatom (mármint ha otthon van), viszont 3 hete rendszeresítettem, hogy amikor csak tehetem, mivel 8 körül már alszik Csenge és nincs vele semmi gond, a szomszédban lakó keresztanyámmal kimegyünk 1 órát, esetleg 1.5-et biciklizni. Nagyon jól szokott esni, fáradtan, de feltöltődve érek haza, a párom sokszor ébren vár és lelkesen fogad (holott szeret korán feküdni és aludni), és így duplán "jól járok" mert fel is töltődöm és a párom figyelmét is elnyerem, plusz Csenge sem veszít semmit, hiszen jókat alszik a szobájában :) Még a bulizós táncolós estéket (akár mérsékelt alkohol társaságában) sem tartom túlzásnak egy kimerült anyukától és csak bátorítani tudok mindenkit, hogy bizony eressze ki néha a gőzt! ;)