Babanapló 1. - Kicsit többet kénytelen sírni

Az előző naplórészlet megírása után – aminek a vége az volt, hogy már csak a mosoly hiányzik – körülbelül egy órával kaptam meg Csongor első igazi mosolyát, pont héthetesen. Mint a bátyja. Azóta is megajándékoz napi eggyel-kettővel, de nem viszi túlzásba, nehogy elkényeztessen – mint a bátyja. A gügyögéssel is spórol egyelőre, nagy öröm az az egy-két hangocska, amit hallat nagy néha. Főleg fürdés előtt történt ilyen eddig, illetve ha Marci közel hajol hozzá és beszél neki, arra válaszolgatott, de nem egy szószátyár. Inkább csak komoly arcocskával néz a világba, és vizsgálgat mindent maga körül.

Egyre jobban figyel a hangokra is, fordítja utánuk a fejét, illetve most már nem mindegy neki, mekkora hangzavarban kell aludni, úgyhogy elkezdtem a fiúkat csitítgatni, ezzel egyidejűleg megpróbálni nappal is a kiságyban altatni Csongort. Eddig ugyanis a nappaliban lévő babahintában aludt nappal, hogy ne zavarják egymást Regővel a gyerekszobában, ha átfedéssel fekszenek le, tegnap viszont sikerült két és fél órát csukott ajtó mögött aludnia a kiságyban.

Az alvására összességében még mindig nincs panaszom: este fél kilenctől nagyjából hajnali kettőig, háromig alszik. Utána ugyan zaklatottabb az éjjel, tegnap is például fél háromtól négyig szinte végig ébren volt, aztán negyed hatkor már újra, most elég álmos is vagyok. De még ezekkel a hajnalokkal együtt is jók az éjszakák szerintem, hiszen az első lefekvésétől öt-hat órát alszik egyben!

Nappal már változatosabb a kép, az elmúlt napokban délelőtt szinte egyáltalán nem aludt, kivéve pont tegnap, aztán van egy három-négy órás nagy szundítás, majd késő délután megint semmi, vagy rövidke bóbiskolások. Úgyhogy jelenleg apró változásokkal telnek a napjaink, és én igyekszem terelgetni őket, és alkalmazkodni Csongorhoz. Néha persze neki kell alkalmazkodnia a család többi tagjához, de hát ilyen a harmadik gyerekek élete.

Ezt a kifejezést amúgy is gyakran használom. Szegénykém kicsit többet kénytelen sírni, mint Regő vagy pláne Marci, hiszen muszáj a testvéreit is ellátnom. Olyankor persze beszélek hozzá, mondom neki, hogy rögtön felveszem, mindjárt ő következik. De bevallom, már nem facsarodik el úgy a szívem, mint az első gyereknél. Sajnálom őt is, persze, de egyrészt már nem ijedek meg egy-két perc sírástól, amíg mondjuk,, megkenek a bátyjának egy szelet kenyeret, másrészt elfogadom, hogy ez egyszerűen ilyen. Nem hiszem, hogy komoly hátrányt szenvedne, sőt.

És természetesen sosem hagyom sírni „csak úgy” azzal az indokkal, hogy meg kell tanulnia bármit egyedül, vagy direkt jót tesz neki egy kis sírás. Ebben nagyon nem hiszek, amint tudom, felveszem, vagy ringatom kicsit a hintában. Sokat is van kézben, nagyon szeretem, ahogy bújik. Nemsokára teremtek helyet a nappaliban a járókának, és ha majd lesz ott néhány fölé lógó játék és ügyesen elnézelődik onnan, akkor ez is biztosan változik. Lassan eljön ennek az ideje, hiszen holnap nyolchetes lesz a kicsi babám, jövő héten pedig két hónapos. Tudom, ismételgetem magam, de szerintem ez hihetetlen!

Azt is látom, hogy nő, mint a gomba, apránként cserélem nagyobbra a ruhatárát, de mérés majd csak jövő héten lesz. Kíváncsiságból próbálkozom itthon, de a rendes, felnőtt személymérlegen 5800 grammtól 6300-ig mindent mértem, valószínűleg a kettő között van valahol az igazság – a védőnő mérlegén héthetesen volt 5800 gramm.

Timi