Babanapló 1. - Észrevétlen kéthetes lett

Vegyük sorba. A kórházban minden rendben volt, három napot töltöttünk odabenn, kedden született és pénteken jöttünk haza. Az első 24 órában háromszor nézték a vércukorszintjét, mert a négy kiló feletti súllyal született babáknak kell, a doktornő megelőzésre akart is neki cukros vizet adni, de nem engedtem, kértem, hogy csak akkor kapjon, ha tényleg nem megfelelő a vércukorértéke. Nem volt ilyen, így értem el, hogy háromból két gyerekem már a kórházban is csak anyatejet kapott - Marci a kivétel, illetve ő is csak anyatejet kapott, de egy éjszakán át központit.

Egyébként az újszülött-megőrző ajtajára ki van írva, hogy szeptember 1-től tilos a cukros vizet rutinszerűen adni az újszülötteknek, csak orvosi ajánlás alapján szabad. Ennek úgy örültem, mintha én értem volna el, Regő születésekor ugyanis szinte közelharcot kellett vívni a kórházi védőnővel azért, hogy az én babámnak indokolatlanul ne adjanak semmit.

Ennyit a cukros vízről meg a kórházról, Csongorral minden oké volt, velem is - a nagyon kedves fiatal doktor, akinél szültem, mindennap benézett, és az elengedés napján meg is vizsgált, ilyet se láttam még előzetes ismeretség nélkül, ügyeletesként! Egy nagy adag bonbonnal, kis karácsonyfadísszel köszöntük meg neki, de még ettől az igazán jelképes ajándéktól is szinte hátrahőkölt, mondván, nem kellett volna. Ilyen orvosokat mindenhová!

Tehát december 23-án jöttünk haza. Regő épp aludt, Marci és a nagymama vártak minket. Kitettem Csongort a nagy ágyra, ott csodálták, aztán Regő is hamar felébredt és csatlakozott. Féltékenységet egyelőre nem tapasztaltam, még az azóta eltelt napokban sem, inkább egymás között ment a vita, hogy ki dédelgetheti Csongort. Illetve ment volna, ha nem derül ki 29-én, hogy Marci skarlátos. Nagyon megijedtem, de kiderült, hogy ma már nem kell annyira félni ettől a betegségtől, antibiotikummal kell kezelni, és Csongort, amennyire lehet, elkülöníteni, de őt még védi az anyatej, sőt a méhben kapott védőfaktorok is.

Szilveszterre Regő is elkapta, a két gyereknek két-két nap torokfájás és láz volt, tíz-tíz nap antibiotikum és karantén Csongortól illetve más gyerekek közösségétől is. Utóbbit egyszerű volt megoldani: Marcinak egy héttel meghosszabbodott a téli szünet, és mi se mentünk sehová. Csongortól már nehezebb őket elzárni, de egyelőre a mi hálószobánkban alszik mózeskosárban, ha pedig ébren van, vagy odabenn maradok vele, vagy átmegyek anyósomhoz szoptatni. Szerencsére ez az első két hete nappal főleg evéssel és alvással telt.

Meglátogatott az egész család abban a pár napban, amikor már itthon voltunk, de a fiúk betegségéről nem tudtunk: nővéremék a két kisfiukkal, aztán anyukámék, majd a húgom is eljött két napra segíteni. Karácsony után érkezett a védőnő és a gyerekorvos, mindkettejüknek nagyon tetszett Csongor, nagy, erős babának mondták. Az egyhetes mérésen – a védőnő hozta a mérleget – 4000 gramm volt a kicsi fiam, a kéthetesen már 4150, elérte és meg is haladta a születési súlyát.

Sokat aludt, szinte észrevétlen volt két hétig, bár éjszaka érdekesen viselkedett: az első napokban a születése óráiban nagyon felszínesen, éberen aludt, közben nyekergett, tekergett, nyögdécselt, ki is jöttem vele a nappaliba órákra, mert bár nem sírt, de aludni nem volt könnyű tőle. Kint szoptattam, büfiztettem, csuklott, aztán fél hét felé, amikor megszületett, elaludt. Ezek a nyugtalan órák aztán rövidültek, most már hosszabban alszik mélyebben. Az ágyunk mellé, mózeskosárba teszem le, aztán valamikor éjjel átkerül mellém, és már nem teszem vissza. A terv az, hogy az összes fiú együtt fog aludni a gyerekszobában, Csongor rácsos ágyban, de amíg karantén van, addig erről nem lehet szó.

A párom még itthon volt ezekben a napokban, a hétköznapok gyakorlatilag ezután kezdődnek majd, és azt is fokozatosan: először K. elmegy dolgozni, aztán gyógyulás után Marci is visszatér az iskolába, szakkörökre, edzésekre, végül pedig én is teljes gőzzel visszaállok a házimunka frontjára, főzni is fogok, de pár hétig még élvezem az ebédrendelés luxusát.

Magamról is írok azért egy kicsit. Megviseltebb voltam szülés után, mint amire emlékeztem Regő után – nála nem volt gátmetszés. De ez a felületi varrat tényleg könnyebben gyógyul, mint a gátmetszés, inkább az aranyér volt zavaró nagyon. Már sokat javult, és most már talán elhiszem, hogy az évszázad aranyere is képes meggyógyulni és eltűnni egyszer. A szeméremcsontom, farokcsontom környéke még mindig szokott fájni, az első napokban igyekeztem sokat feküdni, jól szétfeszítette a dolgokat ez a nagy baba. De összességében már majdnem ugyanolyan fordulatszámon pörgök, mint szülés előtt.

Timi (aki Éva volt)