Babanapló 1. - Elvek és dilemmák

Az egyik dilemma: cumi vagy nem cumi? Ha röviden kell válaszolnom a kérdésre, büszkén rávágom, hogy egyik gyerekem se használt se cumit, se cumisüveget. Ha ennél bővebben, akkor azért árnyalom kicsit a képet. Marcinak tényleg nem volt egyik se, illetve egy üveg porosodott otthon, hátha egyszer kell, de nem volt rá szükség, meg se tanult inni belőle. Vele még főleg gyalog jártam, városban laktunk és egy autónk volt. Amikor meg autóval mentünk valahová, hátul ültem mellette, és ha kellett, tudtam vigasztalni, akár még szoptatni is menet közben, bekötve. Kalandos volt.

Bő hat évvel később, amikor Regő született, az alapelv ugyanez volt, egyszeri tapasztalattal megerősítve: nem kell se cumi, se cumisüveg, hiszen Marci is remekül megvolt nélküle. Igen ám, csakhogy addigra kiköltöztünk kicsiny falunkba, nagyobb bevásárlásokhoz be kellett autóznom a városba a gyerekekkel, és amikor másodszülött kicsi fiam minden egyes utat végigbömbölt, két hónap után megvilágosodtam: kell ennek a gyereknek egy cumi. Mert nem tudok hátramászni, ha vezetek, még hátranyúlni se, hogy vigasztaljam, de ha nem én vezetek, akkor se tudok mellette ülni, hiszen ott ül a bátyja.

Cumisüveget viszont neki se vettem mindaddig, amíg négy hónapos korában ki nem derült, hogy epekövem van, amit valószínűleg műteni kell, és akkor pár napig nem tudok majd szoptatni. Fejtem egyheti mennyiséget, vettem egy cumisüveget, és Regő egyszer ivott is belőle, hogy találkozzon vele, ismerje meg. Aztán homeopátiával, diétával elég jól kikúráltam az epémet, a műtét elmaradt, az üveget eladtam. A cumival kapcsolatban is megfogadtam, hogy csak az autóban fogom használni, ott is csak addig, ameddig sír útközben, és nem szokunk rá.

Na, ugyanitt tartok most is. Megvettem Csongor cumiját és pótcumiját – mert ezeknek a sorsa márpedig az elveszés – és egyszer már használta is, szintén autóban. Tartom magam a fogadalmamhoz: nem szokunk rá! Okosan ki is köpi, ha már nem kell neki, én pedig várom, hogy tudatosan megtalálja az ujját.

A másik dilemma: legyen-e járókája. Mert a járóka rács, börtön, akadályozza a szabad mozgásban a babát. Ezt olvastam és tettem magamévá elsőgyerekes anyaként. És a kis panellakásban nem is láttam értelmét egy még kisebb helyre bezárni Marcit – és a járóka túl sok helyet foglalt a lakásban. Regőnek akkor vettünk, amikor a kertben akartam dolgozni, és ő ahhoz már nagy volt, hogy a babakocsiban jöjjön velem, ahhoz viszont még kicsi, hogy szabadjára engedjük odakint. Bent felállítottuk a rácsra a járókát, és nem is használtuk.

Most viszont eredeti szerepében, állandó bútordarabként áll a szobában – Csongort ugyanis meg kell védeni Regő túláradó szeretetétől, játékosságától, elevenségétől. Őt nem korlátozza, védi a rács, és amikor majd mászni akar, nem lesz benne. Most olyan napi kétszer öt-tíz percet tölt a járókában, amíg jól elvan, püföli a fölé lógó figurákat és nézelődik. Aztán kiveszem, és leomlanak a korlátok.

És a legkisebb babám korlátok nélkül élvezheti a szeretetrohamokat, a ringatást, a hangzavart, a megnyugvást a mellemen. Díjazza is, halvány mosolyokkal, felderülő arcocskával. A legkisebb babám, Csongor, aki éppen két hónapos.

Timi