Babanapló 1. – Éjszakai nosztalgia

Ilyen, hogy egy gyerek van velem, és az is csecsemő, szerintem akkor volt utoljára, amikor Marci volt pici. Hiszen, amikor Regő volt ekkora, akkor iskolaidő volt, Marci velünk volt, nyáron meg már majd’ egyéves volt Regő is. Jaj, de elkapott a nosztalgia-hangulat!

Az is rátesz egy lapáttal, amit már biztosan minden Babanet-olvasó tud: hogy este megszületett Micó, Szofi kisfia, Csongor utódja és jogos örököse itt a Babaneten. Milyen kicsi a kisfiam, és máris van egy staféta, amit átadjon...

Gondolatban Szofinál időzöm. Elképzelem, hogy mit érezhet, visszaemlékszem arra, hogy én mit éreztem. A nyűgösség a vége felé, a minden esti jóslófájások és a találgatás, hogy ez már az-e? Csalódottság, de közben öröm is, hogy még nem: hiszen utolsó terhesség, ki akarom élvezni minden percét, a végét is, és még ezt, azt, amazt meg kéne várnia ennek a babának. Megvárta. Csongor Marci karácsonyi ünnepségét várta meg, Micó meg a doktor urat, sőt, még a nyaralása utáni első hétköznapot is. Okos babák, tudják, hogy mikor kell születni. Azt is elárulom, hogy még egy dolog összeköt mától Szofival: a kicsi unokaöcsém, a nővérem kisfia ma hároméves. Együtt vártuk a babákat, Regő és közte mindössze negyven nap van. Micó pedig az ő születésnapján érkezett.

Lélekben ott vagyok. Éjszaka van, a gyermekágyas osztályon mindenki alszik. Néha felsír egy-egy baba, de ott van mellette az édesanyja, magához veszi, megszoptatja. A legfrissebb anyukák azonban ébren fekszenek, képtelenek lennének aludni, pedig fáradtak, de újra és újra átélik az elmúlt órák eseményeit. És nézik, nézik a mellettük szuszogó újszülött apró arcocskáját, ismeretlen ismerős vonásait, ezer közül is tudnák, hogy az övék, ahogy meglátták az első pillanatban, onnantól összetéveszthetetlen. Ismerkednek a puha, illatos bőrrel, a ráncocskákkal, a még magzatmázas hajjal, a gyűrött kis kezekkel. Igen, ő az, őt vártuk, őt képzeltük el ezer és ezer álmunkban kilenc hónap alatt, vagy talán évek alatt? Kinek mit szánt a sors...

Ilyen volt...

Ilyen lett!

Amikor én voltam ott utoljára, azon a kórtermi ágyon néhány órával a szülés után, én sem tudtam pihenni. Nagyüzem volt, az első hó, amire sok baba kíváncsi volt, tehát arra már nem volt személyzet, hogy kihozzák nekem a kisfiamat, amikor engem kikísértek. Mondták, mindjárt hozzák. Kicsit vártam, aztán ki-kilesegettem a folyosóra. Jött a vizit, akkor amiatt nem hozták. Kérdezte az osztályvezető főorvos, mikor szültem? Két órája. Jó volt? Jó volt. Valami kérés, kérdés, panasz? Igen, a kisbabámat szeretném!

Ekkor telefonáltak be az osztályos nővérek a szülőszobára, aztán röviddel később még egyszer, mert „az anyuka nagyon türelmetlen”. Én voltam a türelmetlen anyuka, igen, magam mellett akartam tudni a kisfiamat, akit pár órája még a testemen belül tudtam. Ide vele! És jött a kis vasgyúró, egy óriás volt a törékeny, két és fél kilós kislány szobatársa mellett.  Most is nagyobb, mint a tesói voltak ekkora korukban, de amúgy már nagyjából belesimul az átlagba. Gyönyörű volt, a legszebb, akit valaha láttam. A bátyjai is a legszebbek voltak, de hát mindig az aktuális, akit éppen akkor csodálok, az a leggyönyörűbb.

Újra átéltem a szülést is, végiggondoltam a pillanatait, megállapítottam, hogy jó volt ez így, olyan volt, amilyet szerettem volna, és a gyorsaságával még nagyon meg is lepett. Ami kevés beavatkozás történt, abba beleegyeztem, amit nem akartam, annak sikerült ellenállnom, szép emlékként maradt meg, ideális utolsó szülésnek. Nincs hiányérzetem, nincs szükségem arra, hogy bármit korrigálnom kelljen magamban, vagy gyógyítanom egy esetleges következő szüléssel. Szerencsére, mert olyan nem lesz.

Remélem, Szofi is így érez. Azt nem tudom, hogy neki utolsó volt-e, de remélem, nagyon-nagyon boldog és maximálisan elégedett. Ő nem félt – én féltem a fájdalomtól és az elhúzódástól, hiába harmadik szülés. Többször úgy kellett tudatosan beleereszkednem: igen, ez most fájni fog, de hagynom kell, most ez a jó, át kell adnom magam. De sikerült, és így szép szülés lett. Remélem, neki is, kíváncsi vagyok, mit mesél majd.

És azt is remélem, hogy a kórházi napok a lehetőségekhez mérten jók lesznek. Nem egy leányálom, mindenki sietne haza a családjához, a nagyobbik gyerekéhez-gyerekeihez, de közben nekem jó volt azt is kiélvezni, hogy most egy kis ideig csak ezzel az új kicsivel lehetek. Kell az a három nap, és ami kellemetlenség benne, azt meg ki lehet bírni szerintem. Aztán irány haza, és lehet könnyes szemmel nézni apa hatalmas kezében a pici babát, vagy a tesó(k) túláradó szeretetét.

Nekünk szép volt. Bízom benne, hogy Szofinak, Micónak, Csaninak és apának is szép és hatalmas öröm a szülés, a születés, a kistestvér, a második kisfiú. Az első napok, hetek. Isten hozott ezen a világon, Milán, legyél nagyon boldog és nőj nagyra!

Timi