Állásinterjúra megyek
Állásinterjúra megyek. 12 éve voltam utoljára ilyenen. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy 10 éve vagyok itthon ,,gyerekezni”, azaz a közhiedelem szerint ennyi ideje vagyok itthon lábat lógatni és semmit-tenni. Most viszont egy társadalmilag igen értékes, elismerésre méltó lépésre szántam el magam: vissza szeretnék térni a munka világába, újra hasznos szeretnék lenni, és nemcsak a családom számára. Vissza a felnőttek közé.
Már két hete tudom, hogy ma állásinterjúra kell mennem. Két hete van ökölben a gyomrom, azóta vannak rémálmaim. Nem akarom, de muszáj. Miattam, a gyerekek miatt, a család miatt –bíztatom (áltatom?) magamat.
Mit vegyek fel? Mintha ugyan számítana az interjúztatóknak. Ne legyek topis és ápolatlan, ennyi. De nekem, aki utoljára szilveszterkor öltöztem Nőnek, nekem nagy probléma. Nincs egy rongyom, pontosabban csak azom van. Már két hete tudom, hogy nadrágban megyek, de ma reggel mégis meggondolom magam, tekintettel a várható 30 fokra.
Felveszem a vizsgázós szoknyám. Kellemes meglepetés, hogy kényelmesen rám jön. Legalább a tükör velem van ma. Még kozmetikusnál is voltam a héten, akitől a legkevésbé sem volt szép, hogy megkérdezte: osztálytalálkozód lesz? - emlékeztetve rá, hogy csak 5 évenként esem be hozzá.
Na bakker, a körmömmel is kezdeni kéne valamit, tegnap újkrumplit pucoltam. Miért nem főztem inkább rizst? Már mindegy. Valahol van egy körömlakkom, emlékszem, valahol van. Aha, meg is találtam – be van száradva. Életmentő, hogy a lányom cuccai között akad egy normális Barbie-s körömlakk. Nem is annyira rózsaszín, ha nem kenem túl vastagon, épp elég decens, miközben a krumplipucolás emlékét is fedi.
A férjem is idegesít. Egyáltalán nem akarom, hogy hozzám szóljon. Még akkor sem, ha dicsér, de olyat meg pláne ne kérdezzen most, hogy hol a gyerek zoknija, vagy, hogy mikor akarok indulni…
Indulok. Gőzöm sincs, a nagy épületkomplexum melyik végébe kéne mennem, de van porta, útbaigazítanak. Előtte még elkérik a személyimet és kiállítanak nekem egy vizitor-kártyát. Ici-pici kukacnak érzem magam.
Három fiatal nő interjúztat. Egyik sincs tán még harminc se, miközben én már közelebb vagyok a negyvenhez. Igyekszem túltenni magam rajta, hogy eléggé sok komplexusom támad hirtelen a fiatalságuk, csini ruhájuk, tökéletes alakjuk láttán.
Kérdezgetnek. Rendesek, mert nem teszik fel azokat a tipikus interjúztató kérdéseket, amitől feláll a szőr a hátamon: Mondjon magáról 5 jó és 5 rossz tulajdonságot! Miért járna önnel jól a cégünk? Milyen állat lenne? Lassan úgy érzem magam, mint az államvizsgán. Bár inkább ott lennék!
Már vagy fél órája interjúzunk, eljött az ideje, hogy én is kérdezzek. Kezdem azzal, hogy van-e lehetőség részmunkaidőre. Van bennük annyi profizmus, hogy nem röhögnek fel hangosan. És az is a javukra legyen mondva, hogy azt felelik: egyeztetni kell róla a vezetéssel, de nem valószínű.
Kézfogással búcsúzunk, biztosítanak róla, hogy két hét múlva mindenképp visszajeleznek, akár kellek nekik, akár nem. Én pedig nagyon megkönnyebbülök, amiért nem kell már rögtön a jövő héten kezdenem. Kaptam még egy kis haladékot az élettől.
Zsuzska
Zsuzska, 2011. május 30.
Babanet hozzászólások(33 hozzászólás)