Vezessünk-e babanaplót?

A rádióban persze szépen vezetem a nyerteseink listáját, és arra is odafigyelek, hogy ezt ne is kutyuljam el. Mert számítógépek ide, excel táblák oda, mégis mi pötyögjük be a neveket a táblázatba, mi továbbítjuk aztán a megfelelő helyre, nem old meg mindent a gép. A mindennapi életben is egy szép notesz a segítségem, nem a telefonom. Lehet, hogy elmaradott módszernek tűnik, viszont nekem az év első napjától az utolsóig esztétikai örömet szerez, ha valamit fel kell  jegyezzek. (Itt nem valami komor fekete noteszre, pláne nem egy repi darabra kell gondolni. Évről-évre egy amerikai hippi festőnő, Laurel Burch festményeivel díszített füzetkét használok, amire sok dicséretet kaptam már.) Sajnos, életem egyéb dokumentálásával is hadilábon állok: nem örökítek meg minden pillanatot fényképezőgéppel, telefonnal, vagy videóval és a meglévő képeket sem hívatom elő, nyomtatom ki, rendezem albumba.  Szépnek hangzik, ha azt mondom, hogy szeretem inkább megélni a pillanatot, minthogy a megörökítéssel foglalkozzak, de ez sem igaz teljesen. Száz szónak is egy a vége: nem kenyerem a rendszerezés.

Ezek után sejthető, hogy mindig irigységgel vegyes csodálkozással tekintettem az olyan anyukákra, akik nem csak a kisdedük méreteit, súlygyarapodását jegyzetelik szorgalmasan, de erre a célra netán még saját kezűleg külön albumot is készítenek. Ebben aztán fényképekkel kiegészítve szépen dokumentálhatják a gyermek minden lépését, (szó szerint is), vagy minden szavát, így az elsőt is. Mentségemre legyen mondva, nagyjából pont akkor kezdtem naponta dolgozni a Class FM-en, amikortól Zalán életében „felgyorsultak” az események. Ugyanis nem sokkal az első szülinapja után kaptam meg szeretett műsoromat, a Class Délutánt és vezetem azóta is, fix időbeosztással. Amikor még a fiam nem járt közösségbe, vagy nem minden nap, a délelőtti órákra jutott a háztartás, a főzés, játszóterezés, és a készülődés a műsorra, a dokumentálás meg elveszett. Így Zalán első szava is… Nekem a lámpa és a létra rémlik. Azt tudom, hogy nem az egyszerűbb „mama-anya-apa-papa” vonalon indult el a gyerek, vagy legalábbis nem csak azon. Visszanézve, kicsit bánom, hogy a múlt ködébe veszett mindez, úgy meg még inkább, hogy maga Zalán is szívesen hall a babakoráról. Sebaj, mesélem neki azt, amire emlékszem. Például amikor elfelejtettem rá cipőt adni és az utcán rémültem meg, ahogy kispofám tolta a babakocsit zokniban, mindezt már erősen őszi időben. Azért a hozzám hasonlóan adminisztráció-fóbiásoknak mégis csak javasolnék egy csinos albumot, ahol csak az előre megírt kérdésekre kell válaszolni, azt sem esszé hosszúságban. Nekem pedig ideje beszereznem a 2016-os csodaszép noteszemet.