Vágó Piros: Anya, engedj el!
Zalán a vakáció utolsó pár napjának valamelyikén barátokkal ment strandolni. A kis pénztárcájába raktunk pénzt, direkt nem a kísérő felnőttnek adtam, hogy tudja fizetni a strandolás költségeit. A lelkére kötöttem, hogy csak annyit költsön, amennyit muszáj és ne hozza haza diadalittasan a fél strandcuccos bódét.
A nap végén Zalán gondosan elszámolt a pénzzel, és elmondta, mi mennyibe került. Később mesélte az apuka, akire a siserehadot bíztuk, hogy Zalán milyen önálló volt: délután egyszer csak felállt, fogta az ominózus pénztárcát és elment magának pótebédet, egy hot-dogot venni - apuka meglepettsége alapján erre nem minden kortársa vállalkozik. Végiggondolva a dolgot: Zalán, ha nasiról van szó, erre is képes. Egy kis fagyiért, plusz üdítőért bármikor odamegy a pincérhez vagy kifizeti maga a boltban. Bezzeg, ha egyéb okból kellene önállóan viselkedni! Akkor jön az "Anya, de gyere te is velem!" mondat.
Csodálkoznom ezen nem lehet: anyukámat ezzel a mondattal egész sokáig az őrületbe kergettem. Már bőven túl voltam az illő önállósodási időszakon, mégis nehezen bújtam ki a karcsú bokája mellől. Azért valamikor alsó tagozatban már minden nap elmentem a kis boltba, a Szent István körút túloldalára (átkelve a 2x2 sávos úton, és a villamospályán), hogy megvegyem a kis dobozos tejemet a suliba. Ezt óriási fegyverténynek éltem meg, miközben lehet, hogy mások már simán teljesen egyedül közlekedtek ennél nagyobb távokon is…
Szerencsére azért nem csak az ennivaló áll rendelkezésemre a gyerek ösztönzésére. Miután egy olyan utcában lakunk, ahol 8 kis társasház alkot egy kisebb lakóközösséget, és nincs átmenő forgalom (bár kerítés sem), így idén nyáron már lent hagytuk a fiúkat játszani, felnőtt felügyelet nélkül. Itt nőttek fel, ismerik a játékszabályokat, nem rohangálnak ki az útra és nem állnak szóba idegennel. A kapukódot is megtanítottuk Zalánnak, de azért izgultam kicsit. Hatékonynak nem nevezném, amit vacsorakészítés címén csináltam: nem elég, hogy állandóan füleltem, néhány percenként még a gyerekszobába is berohangáltam, hogy kinézzek az ablakon. Gondolom, minden szárnypróbálgatás valahogy így kezdődik, és úgy folytatódik, hogy Zalán reggelente most már nem hagyja, hogy elkísérjük a suliig, mind az apját, mind engem lepattint a kocsinál. Kicsit belesajdul a szívem, de nagyon is büszkén nézem, ahogy magabiztosan lépked az iskola és az Élet felé.
Vágó Piros, 2016. szeptember 27.
