Vágó Piros: A környék legrosszabb hírű ovija

Nemrégen egy kis Nógrád megyei település egyik óvó nénijével beszélgettem. Elmesélte, hogy árgus szemekkel kell figyelniük, hogy a szomszéd település óvodáiban milyen újításokat, változtatásokat vezetnek be, mert ha nem követik ők is a trendeket, a szülők egyszerűen nem hozzájuk íratják be a gyerekeket. Végiggondolva, ez a nagyobb településeken sincs másként, ott általában körzeten vagy kerületen belül megy a versengés.

Emlékszem, annak idején én is igyekeztem körbejárni ezt a kérdést, persze túlzások nélkül. Volt anyuka, aki a környék összes szóba jöhető óvodáját, (majdnem 20-at), felkereste, és a játszótéren is intenzív kutatómunkát folytatott. Éreztem, hogy ez nem az én utam, elhatároztam hát, hogy a szívemre fogok hallgatni a választásban. Mindenesetre, egy kis kiadvány alapján próbáltam előre tájékozódni, és már csak az abból kinézett intézményeket kerestem fel. Sajnos, az egyébként nagyon szimpatikus nevelési elveket valló Waldorf ovi szóba sem jöhetett, mert már az alapfeltételeket sem tudtuk volna tartani: a gyerekeket ebéd után haza kell vinni és minden 6. hetet otthon töltik. Hah, de szép is lenne… 

Az egyéb fizetős ovik árától is dobtam egy hátast, és nekiindultam a környék állami óvodáinak. A körzetesünk, egy panelek tövében húzódó kockaépület egy körbeséta után ki is hullott, mert az udvara egy 2x2 sávos útra néz. Következett a környék egyik "agyonhájpolt” ovija, szintén kocka, de ez már jobb helyen volt: csendes utcában, családi házas környéken. Itt a bemutatónapon beterelték az anyukákat egy nagy terembe, ahol az igazgatónő után egy idősebb, nagyon visszafogott, halk szavú hölgy mesélt az oviról. Illetve csak sejtem, hogy ilyesmikről eshetett szó, mert egy kukkot sem hallottam belőle, annyira halkan beszélt - ő volt egyébként az egyik leendő kiscsoportos óvónéni. Rögtön elképzeltem, hogy milyen lenne az én nyüzsgős, sokat beszélő, gyors mozgású, szertelen fiacskámnak ez a közeg, és ezt az ovit is gyorsan kihúztam a listáról.

Közben a férjem édesanyja ellátogatott abba az óvodába, ahová a férjem is járt, illetve a nővére csoportjával nyitották meg az intézményt, még 1976-ban. A nyílt napon a már szokásos, panelekből gyorsan felhúzott kocka épülettel találkoztunk, elől-hátul-oldalt kerttel, egy csendes mellékutcában. A légkör viszont fiatalos, kedves, tele mosolygós óvónénikkel. Hogy van-e angol, balett és egyéb délutáni foglalkozás, kevéssé érdekelt, mert nem állt szándékomban Zalánt ilyesmivel terhelni már ovisként. Az viszont nem volt elhanyagolható szempont, hogy pár perc sétával elérhető a nagyiéktól, elvégre mégis csak ő megy érte minden délután.

Végül ez az ovi nyert.

A bölcsiben persze szívükhöz kaptak a dadusok a választásom hallatán, mondván, hogy ez a környék legrosszabb hírű ovija. Nekünk szerencsére nem ez jött le. Az óvónő, Éva néni szárnyai alatt Zalán sok mindent kipróbálhatott, pont annyira korlátozták, amennyire kellett, és megkapta azt a szeretetet, amit igényelt. Az utolsó évben pedig Orsi néni hősies munkája nyomán az „r” hangok elkezdtek görögni, és az „s” és „sz” is a helyére került.  Zalán egyedül a délutáni alvást nehezményezte a végén, nagyon nehezen viselte, hogy csendben, mozdulatlanul kellett feküdni, holott annyi minden mást tudott volna kitalálni erre az időre.

A fotó illusztráció

Szerencsére a suliban már szóba sem jön a délutáni szundi, amit bezzeg anyuka néha nagyon szívesen bevállalna, mondjuk egy esős nap délutánján…

Vágó Piros , 2016. május 06.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?