Mi van akkor, ha egy maximalista anya igazi próbatétellel kerül szembe?

Amire nincs ráhatása. Amit befolyásolni nem tud, csak sodródni az árral, napról napra élni és elfogadni, hogy Ő kevés ahhoz, hogy egyedül segítsen gyermekén. És igen, ez talán a legfájóbb pont egy édesanyának, amikor azt érzi, hogy tehetetlen ha a gyermeke egészségéről van szó.

Ezzel a helyzettel szembesült az anyacoachingra jelentkező ügyfelem, Nóri is.

 

Nóri kislányának mozgásfejlődése ugyanis elmaradt a „normálistól” és noha a szülés után a zárójelentésen szerepelt, hogy a baba nem emeli a fejét és az elemi mozgások sem megfelelőek, kifejezetten erre senki nem hívta fel a figyelmét az újdonsült anyukának.
 
Nóri pedig, mint első gyermekes édesanya nyilván nem úgy ment haza elsőszülöttjével a kórházból, hogy a zárójelentést böngészte volna. Talán Ti sem ezzel kezdtétek az első otthon töltött napokat...
 
Nórinak aztán mégis feltűnt az elkövetkező hetekben, hónapokban, hogy valami nem stimmel.
 
Ekkor pedig a családjában jelentett külön nehézséget, hogy nem mindenki kezelte és fogadta úgy a különös gondoskodást igénylő helyzetet, hogy az a megoldás felé vitt volna. Megjelent a struccpolitika és az „ááá, nincs itt semmi baj, majd beindul az..” szemellenzősség nehezítette a probléma helyén kezelését.
 
Ám Nóri kitartó anyukaként végül visszaigazolást kapott, mikor szakemberhez fordult kislányával, hogy gyógytornára és mozgásfejlesztésre van szüksége gyermekének ahhoz, hogy egyszer majd járni tudjon.
 
A szükséges kezeléseket, a gyógyulási folyamatot a beszélgetésünk alatt nem elemeztük részletesen, hiszen egy coaching folyamatnak a múlt történéseinek annyiban van szerepe, amennyiben azok a jelen problémáinak, megoldást igénylő helyzetének megértéséhez szükségesek.

Ezért a cikkben is arra térnék ki mindössze, hogy a mozgásterápia és a sok-sok közös munka (anya és gyermeke egyaránt küzdött azért, hogy a kicsi fejlődni tudjon) eredményeként a kislány idén júliusban, 20 hónaposan végre megtanult egyedül járni!

Ahogy Nóri mesélte: ez egy rendkívül nehéz, erőt próbáló időszak volt életében, amikor igazán küzdeni kellett: önmagával, a környezetével, a benne megfogalmazódó vádakkal, a rossz érzéseivel.

A legnehezebben túl van a család és már hónapok teltek el, ám a beszélgetésünk alatt az anyuka újra és újra visszakanyarodott az átélt időszak nehézségeihez.

Az elengedés nehezen megy Nórinak, még akkor is, ha már nem kattog az agya napi szinten az elmúlt időszak nehézségein. Vajon miért?

Nóri megnyilvánulásaiból már a beszélgetés elején kitűnt, hogy mennyire határozott, céltudatos egyéniség.

Ahogy elmondta: amit kitalált addigi élete során, megküzdött érte és sikerre is vitte.

Most először találkozott azonban egy olyan helyzettel, amivel úgy érezte, hogy nem tud mit kezdeni, hiszen nem volt ráhatása, nem tudta befolyásolni, mivel gyermeke mozgásfejlesztésében elsősorban a gyermek volt a központi szereplő, illetve a szakértők által végzett munka, amelyhez ő „csak” szülőként tudott asszisztálni. Ezt gondolta Nóri.

Ahogy mesélt a mögöttük álló időszakról, előttem világossá vált, hogy azért Nóri mégsem volt passzív szereplője a történéseknek és ezt példákkal is alá tudtuk támasztani.

Nóri volt az, aki a kezdetektől kardoskodott amellett, hogy a kislánynak segítségre van szüksége, még ha a család ebben nem is mindig értett egyet. Majd felkutatta azt, aki segíteni tud, több szakemberrel konzultált, elvitte a kezelésekre a kislányt, és vele együtt csinálta a gyakorlatokat.

De igen, tény, hogy az Ő szerepe ebben a történetben ennyi volt és ezt ha nehezen is, de el kellett fogadnia.

Mert nem tudta siettetni a fejlődést, bárhogy is szerette volna és nem tudott előreszaladni az időben, hogy lássa a már megoldott problémát. Csak mennie kellett előre nap mint nap és hinni abban, hogy kislány igenis megtanul járni.

Egy ilyen élethelyzetben, amikor egy egyébként céltudatos és maximalista ember a sorsnak, a külső körülménynek kiszolgáltatottá válik, bizony előfordul az, hogy kénytelen megállni é átértékelni az életet, a saját szerepét, az addigi életét megalapozó elveit.

Kiderül talán az is, hogy mi az igazán fontos és mi nem az.

Azt is szokták mondani, hogy egy beteg gyerek a családban vagy összekovácsolja vagy szétválasztja a szülőket.

Hiszen nyilván frusztrációt okoz a szülőkben és egy idő után persze az értelmes, mindent megértő és felfogó cseperedő gyermekben is, hogy valami nem megy, pedig nagyon szeretnék.

Beszélgetésünk során kiderült, hogy szerencsére Nóriék kapcsolata alapjaiban nem sínylette meg az elmúlt időszakot. Ugyanakkor nyilvánvalóan nem lehetett elmenni amellett sem, hogy valamilyen hatása természetesen azért volt a kettejük viszonyára is a kislány mindenkori állapota és a kihívás, amivel családként, párként együtt kellett szembenézniük.

Amikor Nóri megkeresett és megismertem a történetüket anyacoachént egy kedves, céltudatos, a gyermekéért minden akadályon átgázoló édesanyát ismertem meg a személyében.

Hogy mi is lett az átélt nehézségek távolabbi hozadéka Nóri életére és személyiségére, az életéhez való hozzáállására és hogy a hogyan tovább kérdéseire milyen válaszok és megoldások születtek a coachingunk során, azt a cikk folytatásában fogom elmesélni.

gyerekzsivaj anyacoaching során pedig személyre szabott megoldásokkal várom az édesanyákat.

dr. Domokos Katalin, 2016. szeptember 27.

 
 
 
X
EZT MÁR OLVASTAD?